ELSŐ RÉSZ

HATVAN PERC!

A nagytiszteletű úr éppen közepén volt a tósztnak... A pezsgőspohár nektárhabja végig­csorgott kövér ujjain. A megkezdett frázis kifogott a tüdő hatásképességén, s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta. A nemes buzgalom egészen arcába kergette a vért. A díszes vendégkoszorú minden tagja készen tartá kezét a poharak karcsú fogantyúján, dicsszomjan lesve a megkezdett tószt véghetetlen rakétájának végelpattanását; a hajdúsereg sietett a félig ürített poharakat színültig tölteni... A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének nyirettyűje a levegőbe volt emelve, hogy amint a tósztnak vége szakad, friss lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust, midőn a család háziorvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe, s az asztalfőn elnöklő asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe, minek követ­keztében az hirtelen elhagyta helyét, s alig mutatva arccal, hogy a mellette ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből.

A tószt azonban, mint a kilőtt gránát, nem hagyta magát ez incidens által reptében meg­zavartatni, hanem sietett végelpattanása felé.

„...e dicső férfiút, országunk terhét vállán emelő Átlászunkat az igaz hazafiúságnak örök időkre emlegetendő példányát, a mi győzelemre siető elvbaráti táborunknak fő-fő és legfőbb vezérét, gyámolunkat, oszlopunkat és világító phárószunkat, ki bár jelenleg nincs is jelen, az Isten számos és számtalan évekig éltesse!”

A végszavak elmerültek a pohárcsörgés, éljenriadal és zenehang orkánjában. A hátrarúgott székek, a lelkesülés tanújeléül falhoz vágott poharak villámot és mennydörgést képeztek az összeölelkező elvbarátok könnyzáporához.

„Éljen! Ezer esztendeig éljen!”

„Nagyságos és tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Baradlay Kazimir úr, örökös és való­­ságos aranykulcsos és sarkantyús úr; ura nagy földeknek, falvaknak és városoknak, szí­veknek és véleményeknek; vezére és hét-választófejedelme a leghatalmasabbak szövetségének... a valódi Dalai Láma.”

Azok a tisztelendő és nagytiszteletű, tekintetes és nemzetes uraságok, kik a hosszú címer­terem hármas asztalát körülülik, mind az ő napfényében ragyogó aranyos kétröpűek, kik a mai ünnepélyes napra messze vármegyékből jöttek össze közös találkára, megállapítandók a bölcsen megvitatott értekezlet folytán az arany tisztaságú programot, melynek írott betűi nyomán századokrul századokra el legyen látva a világok és nemzetek sorsa és az ivadékok teendője.

E szerencsésen kivívott értekezlet zárjelenete a jelen díszlakoma, melyet Baradlay úr fényes kastélyterme szolgáltat a vezérkapacitások nagyszerű tömegének. Kár, hogy az ünnep hőse nem lehet rajta jelen.

A díszlakománál az úrnő elnököl helyette.

Az értekezletnél pedig az adminisztrátor helyettesítette.

Ezen cím alatt: „administrator” a német conversations lexiconokban fog találni, aki keresi, valami csendes, békés egyházi személyt, aki imádkozik, búcsúztat és úrvacsorát osztogat; a magyar conversations lexicon pedig egy mesebeli rém fogalmát jegyezte fel benne; ki egy időben erdőt nyövni, sziklákat morzsolni küldetett alá a bűnös földre, s nagy úr volt, ahol sok szolgára talált.

Ennek az adminisztrátornak a neve volt Rideghváry Bence.

A tószt végén észrevették, hogy az elnöklő háziasszony a felé nyújtott áldomáspoharak elől hiányzik,

Az üres szék mögött álló komornyik felvilágosítá az uraságokat, hogy az orvos volt itt, az súgott neki valamit, mire a nagyságos asszony eltávozott. Valószínűleg őnagysága hívatta magához.

Egypár érzékeny kedély elejti azt a kérdést, vajon mi baja lehet őnagyságának. Mire az adminisztrátor úr, ki az üres elnöki szék mellett jobbrul foglalt helyet, sietett az egész társaságot megnyugtatni (már amennyire a hosszú asztalnál a szava elhallatszott), hogy Baradlayt ismét a „szokott betegsége” vette elő.

Egypár avatottabb vendég aztán halkan elmondá kevésbé tudós szomszédjának a nyilvános titkot, hogy Baradlay Kazimir szívverőér-kövesülésben szenved régen, már tán évtizedek óta, s emiatt gyakran nehéz szívbántalmak veszik elő; de amik mellett még azért évtizedekig élhet tovább, rendes életmód mellett.

A nagytiszteletű úr mindjárt emlékezett is egy adomára, melynek hagyománya szerint valami angol orvos, ki hasonló szívkövesülésben szenvedett, évekkel előre megjósolta saját halála óráját. Mire ez adoma kézrül kézre odább jutott az asztal végéig, már akkorra Józsa Gyuri történeteivel lett összezavarva.

Hiszen csak szokott baja a nagyságos úrnak, kit az Úristen éltessen még végtelen esztendőkig.

Az a néhány szó pedig, amit a háziorvos az elnöklő úrhölgy fülébe súgott, ennyiből állt: „Még hatvan perc!”

Halaványabb lett-e az úrhölgy e szavakra, mint azelőtt volt? Lehetett-e még halaványabb, mint szokott lenni? Azt senki sem vette észre.

Midőn átlépett az ajtón a mellékterembe, megragadta az orvos kezét, s azt kérdezé:

- Való ez?

Az orvos szigorú arccal inte.

Mikor aztán még egy üres szoba ajtaja zárult be köztük s a vidám társaság között, akkor ismétlé az elébbi mondatot:

- Csak hatvan perce van még élni. Nagyságodat óhajtotta. Mindenkit eltávolított maga mellől. Tessék bemenni hozzá. Rám semmi szükség többé.

A harmadik ajtónál az orvos aztán hátramaradt, s engedte az úrnőt egyedül menni.

A negyedik szobában két nagy aranyrámában egymás mellett állt a főúri pár életnagyságú képe mint vőlegény és menyasszony. A hideg márványarcú hölgy nem állhatta meg, midőn e két kép előtt elhaladt, hogy arcát két kezébe ne temesse. Könny, zokogás akart kitörni; azt kellett visszafojtania. Az neki nem szabad. Ez a harc elrabolt a hatvan percből - egy felet. S azt a fél percet fel fogják neki panaszolni!

Azután még egy üres, siket szoba következett, körülsáncolva a falak könyvtárakkal, azután nyílt amaz ajtó, melyen belül a haldokló férj várta az utolsó óra letöltét.

Ott feküdt az a férfi, akinek a szívere kővé vált. Kővé a patológia értelmében s a bibliai szólás szerint.

Feje magasan felpócolva vánkosai között, minden vonása rendbe szedve, mintha modell­képpen ülne annak a nagy művésznek, a halálnak, ki minden embernek más arcot fest, mint amilyen volt neki, amíg élt; s mintha mondaná annak: „Az én arcomat aztán jól találd!”

A nő odasietett hozzá.

- Vártam önre - szólt a férfi. Szemrehányás volt az.

- Én rögtön jöttem - rebegé a nő. Mentség volt az.

- Ön megállt sírni. Pedig tudja, hogy az én időm rövid.

A nő összeszorította ökleit és ajkait.

- Semmi gyöngeség, Marie! - szólt egyre hidegebb hangon a férj. - A természet folyama ez. Én hatvan perc múlva tehetetlen tömeg vagyok. Az orvos mondta. Vendégeink jól mulatnak-e?

A nő némán inte.

- Csak mulassanak tovább. Ne engedje őket szétriadni. Ne engedje elszéledni. Ahogy összej­öttek az értekezletre, maradjanak együtt a torra. A gyászpompát rég előkészítettem már. A két koporsó közül a fekete márványt fogja ön számomra választani. Kardjaim közül a platina­ékítményest fogják ravatalomra tenni. A szemfödél bojtjait négy főbíránk viszi négyfelől. A gyászénekkart a debreceni iskolai énekkar képezendi. Semmi színpadi nóták. Csupán régi zsoltárénekeket. A sírbeszédet pedig a templomban a szuperintendens, a háznál pedig az esperes fogja tartani. A helybeli pap egy egyszerű miatyánkot mond el a sírbolt előtt, egyebet semmit. Megértett ön végig?

A nő maga elé bámult a légbe.

- Kérem önt, Marie. Amiket most, most mondok, azokat nem fogom többé ön előtt ismé­tel­hetni. Legyen ön olyan jó, üljön ide ágyam mellé a kisasztalhoz, rajta van minden írószer. Írja fel ön, amit mondtam és még mondani fogok.

A nő készen teljesítette a parancsot, leült az ágy melletti kisasztalhoz, és leírta az eddig hallottakat.

Mikor készen volt vele, a férj folytatá:

- Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat teljesítette, amit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De amit ez óra alatt önnek eléje mondok, az önnek egész életét betöltendi. Én még halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, pa­ran­csolója, kőszívű zsarnoka. - Ah, hogy fojt valami! Nyújtson hat cseppet abból a digitalinból...

A nő kis aranykanálkában beadta neki a gyógyszert. A beteg ismét könnyebben beszélt:

- Írja ön végszavaimat! Más ne lássa, ne hallja e szókat, csak ön. Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele. Sokan vannak, akik értenek engem; de kevesen, akik tenni tudnak, és kevesebben, akik tenni mernek. Írjon ön le minden szót, amit mondok, Marie.

A nő írt csendesen.

- Most a tengelye esik ki a gépnek - folytatá a haldokló -, s a hulló romok dobaját hallom már koporsófödelemen. De nem akarom azt hallani. Van három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Írja ön, Marie, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után. - Nyújtson elébb egyet a pézsma­labdacsokbul. Köszönöm. Üljön le és folytassa.

A nő tovább írt.

- Három fiam mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa. Elébb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni. Ne sóhajtson ön, Marie! Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben.

Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szívébe, ami fajunkat nem idvezíti. Ott kigyógyítják mindabból. Az orosz udvar jó iskola. Ott megtanulja ismerni a különbséget az emberek között, akik jogosan születnek - és jogtalanul világra jönnek. Ott megtanulja, hogyan kell a magasban megállni és a földre le nem szédülni. Ott megismeri, mi értéke van egy nőnek és egy férfinak egymás ellenében. Ott majd elfásul a rajongása, s midőn visszatér, mint egész ember veheti kezébe a kormányrudat, amit én elbocsátok kezemből. Adjon ön mindig elég pénzt neki, hogy verse­nyezhessen az orosz udvar nemes ifjaival. Hagyja neki fenékig üríteni az élvezetek poharait. Nézze el túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak, ki a közöny magaslatára akar jutni.

A beszélő az órára tekinte; az sietteté. Rövid az idő, oly sok mondanivaló van még.

- Azt a leányt - folytatá halkan a beteg -, ki miatt el kellett neki hagynia e házat, igyekezzék ön férjhez adni. Ne kíméljen semmi költséget. Hozzá való férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál, járjon ön utána, hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe. Ott sok összeköttetésünk van. Ödön kinn maradjon mind­addig, míg ők innen el nem távoznak, vagy Ödön odakünn meg nem házasodik. Ne féljen ön semmitől. Oroszországban csak egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette egy cár; aztán az is csak orosz cár volt, nem magyar nemes.

A haldokló arcán még két piros folt is gyulladt ki e szónál, mely pillanatok múlva ismét eltűnt onnan.

A nő csendesen írta a rábízottakat.

- Második fiam, Richárd, még egy évig marad a királyi testőrségnél. De ez nem életpálya. Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz; ott szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba bejutni. Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a hármat a gyakorlat hozza meg. Ott egy egész meghódítatlan régió áll előttünk. Csak a lábunkat kellene rátennünk, hogy a mienk legyen. Az oktalan dölyf nem engedi. Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. Eddig nem is mozduló rugók fogják egymás ellen lökni az országokat. Egy Baradlay Richárd számára azokban sok végeznivaló lesz. Dicsősége mindnyájunkra fog világítani! Richárd ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában volna neki. Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. Milyen dicső ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!... Marie, ön nem ír? Csak nem sír ön talán? Kérem, Marie, ne legyen most gyönge; csak negyven perc még az idő, s nekem annyi mondanivalóm van még. Írja ön le, amit eléje mondtam.

A nő nem merte mutatni fájdalmát, és írt csendesen.

- Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvencem. Nem tagadom, hogy a legjobban szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni. Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy bánjék ön vele. Maradjon Bécsben, és szolgáljon a hivatalban, és tanulja magát fokrul fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak és eszesnek. Tanuljon minden lépést ésszel és kedéllyel mások előtt elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra, hogy kedvében járjon azoknak, akiket ismét mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni kell benne a nagyravágyást; fenntartani és felkerestetni vele az ismeretséget nagy nevekkel és hatalmas befolyásokkal, mik családi összeköttetésre vezethetnek - a költői ábrándok követése nélkül.

Egy pillanatnyi eltorzulása ez arcnak tanúsítá, mily végtelen kínokat kell kiállni ez embernek azalatt, amíg beszél. Csak pillanatig tartott az. A nemes akarat legyőzte a pór természetet.

Tudta folytatni végintézkedését.

- Ily három erős oszlop fönn fogja tartani azt a művet, amit én alkottam. Egy diplomata - egy katona - egy főhivatalnok. Miért nem építhettem még tovább, amíg ők megerősödnek, amíg helyeiket meg tudják állni! Marie! Nőm! Baradlayné asszony! Én kérem, én kényszerítem, én megidézem önt, hogy cselekedje azt, amit önnek rendelek. A halállal vívódik minden idege testemnek; de én e végküzdelemben nem gondolok arra, hogy porrá lesz percek múlva, ami rajtam por. Ezt a hideg verítéket homlokomon nem a halálküzdelem izzasztja, hanem a rettegés, hogy hasztalan fáradtam. Egy negyedszázad munkája odavesz. Álmodozó rajongók tűzbe viszik a gyémántot, s nem tudják, hogy az ott satnya elemeire fog feloszlani, s soha vissza nem jegecül. Ez a mi nyolcszázados gyémánt nemességünk! Ez az örökké éltetője, örökké újra feltámasztója az egész nemzetnek. Lételünknek titokteljes talizmánja. És ezt akarják megáldozni, megsemmisíteni. Lázálmokért, mik idegen test kór párázatával ragadják át dögvész idején. - Ah, Marie, ha tudná, ez az én kőszívem mit szenved! Nem. Ne gyógyszert adjon. Az nem használ ennek. Tartsa elém fiaim arcképeit. Az megenyhít.

A nő odavitte a hármas tokba foglalt három miniatűr képet, s kitárta azt előtte. A kőszívű ember sorba nézte őket, s azalatt elcsillapultak fájdalmai. Elfeledett a halállal küzdeni. Száraz csontujjával a legidősebb arcára mutatva suttogá:

- Úgy hiszem, ez legjobban hasonlíthatna hozzám.

Azután félretolta maga elől az arcképeket, s folytatta hidegen:

- Semmi érzelgés, az idő rövid. Én nemsokára megtérek atyáimhoz, itt hagyom fiaimnak, mit őseim rám hagytak. De házam az eszmék vára marad. „Nemesdomb” nem esik ki a történe­lemből. Központja, tűzhelye, napja lesz ez a bolygó elvnek. Ön itt marad utánam.

A hölgy megállt az írás közben, és bámulva tekinte a beszélőre. Az észrevette neje bámulatát.

- Ön kételkedve néz rám. Egy nő, egy özvegy mit tehetne azon munkában, melyben egy férfi összeroskadt? Megmondom azt. Hat héttel halálom után ön férjhez fog menni.

A nő kiejté kezéből a tollat.

- Én akarom azt - folytatá szigorúan a kőszívű ember. Kijelöltem előre, akihez nőül fog menni. Ön Rideghváry Bencének fogja nyújtani kezét.

Itt a nő nem bírt magával többé, elhagyta az íróasztalt, s odarohant férje ágya mellé, össze­roskadt, és annak kezét megragadva, a legforróbb könnyekkel áztatá azt.

A kőszívű ember lehunyta szemeit, és tanácsot kért a sötétségtől. Megtalálta azt.

- Marie, hagyja ön abba! Most nincs idő az ön sírására. Én sietek. Utam van. Úgy kell lenni, ahogy mondtam. Ön fiatal még; nincs negyvenéves. Ön szép, és örökké az marad. Huszonnégy év előtt, mikor nőül vettem önt, sem láttam önt szebbnek, mint most. Hollófekete haja, ragyogó szemei voltak - most is azok. Szelíd és szemérmes volt ön; most sem szűnt meg az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. Az első évben született legidősb fiam, Ödön, a másodikban második fiam, Richárd, a harmadikban a legifjabb, Jenő. Akkor egy súlyos betegséggel látogatott meg Isten, amiből mint nyomorék támadtam föl. Az orvosok megmondták, hogy a halálé vagyok. Egyetlen csók, amit az ön édes ajka ad nekem, meg fog ölni. És én itt haldoklom az ön oldala mellett már húsz év óta, elítélve, kiszentenciázva. Az ön szemei előtt hullott el életem virága, és húsz év óta nem volt ön egyéb, mint egy haldokló ápolónéja. És én tudtam élni, egyik napot a másik után vonva. Mert volt egy nagy eszme, minden emberi érzésen uralkodó, ami élni kényszerített, tartogatni egy kínokkal és le­mon­dásokkal folytatott életet. Ó, milyen életet! Örök tagadását mindennek, ami öröm, ami érzés, ami gyönyörűség! Én elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, amiért emberi szív dobog. Letörültem lelkemről az ifjúi ábrándok költészetét, ami minden ifjú lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatatlan. Csak a jövendőnek éltem. Egy oly jövendőnek, mely nem egyéb, mint a múlt örökkévalósága. Ebben neveltem mind a három fiamat. Ebben fo­gyasztottam el életerőmet. Ebben örökítettem meg nevemet. E néven a jelenkor átka fekszik, de a jövendő áldása ragyog. E névért szenvedett ön oly sokat, Marie. Önnek még boldognak kell lenni az életben.

A nő zokogása tiltakozott e szó ellen.

- Én úgy akarom - szólt a férfi, és elrántotta tőle kezét. - Térjen ön az asztalhoz vissza, és írja. Végakaratom ez. Nőm hat hét múlva halálom után adja kezét Rideghváry Bencének, ki nyomdokomba lépni leginkább érdemes. Így leend nyugtom a föld alatt és üdvöm az égben. Leírta-e ön, amit eléje mondtam, Marie?

A nő kezéből kihullott a toll, két kezét homlokára tette, és hallgatott.

- Az óra végire jár - rebegé a haldokló, küzdve a semmivélét férgei ellen. - De „non omnis moriar”! A mű, mit megkezdettem, utánam fennmarad, Marie! Tegye ön kezemre kezét, és hagyja rajta, míg azt megfagyni érzi. Semmi érzelgés, semmi könny, én akarom, hogy ön ne sírjon. Nem veszünk búcsút. Lelkemet önre hagytam, s az nem fogja önt elhagyni soha; az számon kérendi öntül minden reggel, minden este, hogyan töltötte ön be azt, amit önnek végső órámban meghagytam. Én itt leszek! Mindig itt leszek.

A nő úgy reszketett.

A haldokló pedig csendesen egymásra tevé kezeit, s töredezett hangon rebegé:

- Az óra végire jár... Az orvosnak igaza volt... Már nem fáj semmi... Sötét lesz minden... Csak fiaim képe világít még... Ki jössz felém, onnan a sötétbül? Állj ott! Ne közelíts!... Homályos alak!... Még mondanivalóm van itt!

Hanem az a nagy, homályos alak, mely előtűnt a semmivélét sötétségébül, közelített visszaparancsolhatatlanul, s nem várta meg, míg a nagy, hatalmas, kőszívű ember elmondja, mi parancsolnivalója van még ezen a világon, s rátette arcára láthatatlan kezét.

A nagy, hatalmas, kőszívű ember aztán, mikor érezte, hogy e még hatalmasabb úrnak enge­del­meskednie kell: önként lecsukta szemeit, összeszorítá ajkait, nem várva, hogy segítségére jöjjenek a meghaláshoz, mint más veszendő embernek, és átadta nagy, törhetetlen lelkét a nagy tömlöctartónak - büszkén, vonakodás nélkül, mint illik nemesemberhez.

A nő pedig, midőn látta, hogy a végső perc betölt, s férje halva van, odarogyott térdre az íróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a teleírt papírra fektetve rebegé:

- Halld meg, Uramisten, és úgy bocsásd színed elé árva lelkét! És úgy légy neki irgalmas a túl­világon, ahogy én fogadom és esküszöm előtted, hogy mindezen rossznak, amit ő vég­lehe­le­tével parancsolt, az ellenkezőjét fogom teljesíteni Teelőtted! Úgy segíts meg engem, véghe­tetlen hatalmasságú Isten!...

Egy emberen túli, egy elképzelhetetlen borzadályú kiáltás hangzott fel a csendben.

A felriadt nő rettenve tekinte az ágyán fekvő halottra.

És íme, annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei elmeredve és mellén összefogott két keze közül a jobb feje fölé emelve.

Talán az elköltöző lélek összetalálkozott az égben az utána küldött fogadással, s még egyszer visszafordulva az ég kapujából, a csillagok útjából, megtért porhüvelyéhez, hogy egy halál utáni kiáltással kijelentse végső, tiltakozó vasakaratát.

 

A TEMETÉSI IMA

A kőszívű ember temetése csak egy hét múlva ment végbe. Azalatt közszemlére volt kitéve - bebalzsamozottan, mint egy fejedelem. Időt kellett engedni a számos nagy rangú ismerőknek, hogy a végtisztességtételre megjelenhessenek, a nagytiszteletű és főtisztelendő uraknak, hogy a gyászbeszédeket megírhassák, szőnyegésznek és címerfestőnek, hogy díszítményeikkel elkészülhessenek, s a főiskolai cantus praesesnek, hogy a nagy halott tiszteletére az ének­kar­nak egészen új harmóniákat betaníthasson.

Én sok temetést láttam életemben. Kicsiny diák koromban szép diszkant hangom volt; aztán három humaniorum classisnak énekszóval kellett kísérni felekezetünk minden halottját, gazdagot, szegényt egyaránt. Azért láttam gazdag temetést, szegény temetést sokat; prédiká­ciós halottat, búcsúztatós halottat és közönséges imádságos halottat; de én egynek a temetését sem tudnám leírni. Mert mindannyinál nem láttam egyebet, mint azokat a síró alakokat, akik a koporsó után ődöngnek, vezetve vagy magukra hagyatva - és ez mindig egyforma látvány. A gazdag ember fájdalma csak olyan alázatos fájdalom, mint a szegény emberé, s én nem emlékszem belőle egyébre.

Annyit tudok, hogy a főtisztelendő úr gyászszónoklata igen hosszú volt. Maig is megvan valahol az archívumban, fényes fekete papírra nyomtatva, ezüstbetűkkel - s hogy az egész parentatio alatt a méltóságos asszony úgy sírt, mint akár egy szegény parasztember özvegye.

- Kisírja magát valahára a szegény baronesse - súgja az első padban ülő rangbeli urak egyike a másiknak -, életében úgysem volt szabad sírnia.

- Valóban igen keményszívű ember volt a néhai - viszonzá rá a másik. - Még azt sem engedé a nőnek, hogy egy könnycseppet ejtsen, ha valami fájt neki.

- Pedig bizony sok mindenféle fájhatott neki húsz év alatt.

- Azt csak én tudom legjobban.

- Méltóságos adminisztrátor úr legbensőbb barátja volt a családnak?

- Egy test és lélek - felelt a megszólított, elszalasztva a diskurálás által a legszebb körmon­datot a főtisztelendő úr exordiumából, ki éppen a léleknek a testhez való viszonyát deríté ki a hallgatók előtt a legmegvigasztalóbban.

A méltóságos özvegy egy-egy pillanatra levette arcáról könny nedvesítette kendőjét, s nyugal­mat igyekezett adni arcának.

- Még most is igazán szép asszony - súgá az egyik úr a másiknak.

- Jég közé volt téve húsz évig.

- Alig hiszem, hogy e gyászéven túl özvegyen maradjon.

A méltóságos adminisztrátor úr csak bajusza hegyét kunkorítgatta e kapcáskodó kérdésre, s azt mondá:

- Hallgassuk a főtisztelendő urat, szépen beszél.

Igaz is, hogy nagyon szépen beszélt. A homiletikában nem volt párja.

Hanem azért mégis nagyon érdekelte a rangbeli uraságokat azon kérdés tisztába hozatala: vajon miféle érdemrendek azok ott a gyászcímerek aljára festve? A méltóságos adminisztrátor úr tudott feIvilágosítással szolgálni a körüle ülőknek, melyiket mikor, kitől és minő érde­mei­ért nyerte a megboldogult. Azokat mármost vissza kell adni. Bizony vissza kell adni.

A gyászszónoklat azonban csak véget ért, s mindenkit azon meggyőződésben hagyott, hogy ennél remekebb szónoklatot régen nem mondtak és még sokáig nem fognak mondani halandó porhüvely fölött.

Azután következett a gyászének. A falusi templomban orgona is volt; azt is a boldogult állít­tatá fel saját költségén. Az énekkar remekül adá elő, szokott praecisióval egyikét a legszebb gyászdaloknak, amit a Nabukodonozor operábul ismerünk... természetesen ez alkalomhoz írt szöveggel.

- Hej, ha a boldogult hallaná, hogy most őfölötte egy színházi opera kórusát éneklik, és felszólalhatna, hogy mondaná a cantus praesesnek: „Kend szamár!”

Ezt az észrevételt tevé Rideghváry adminisztrátor úr, szomszédjához fordulva.

- Talán nem szerette a színpadi áriákat?

- Nagyon haragudott, ha teátrális cikornyákat hoztak be a templomi énekekbe. Végintézke­désében pedig expresse kijelenté, hogy fölötte semmi színpadi melódiát ne énekeljenek.

- Méltóságod ismeri a megboldogult végrendeletét?

A méltóságos titokteljesen inte lehunyt szemével s orrához felhúzott bajuszával, hogy ez titok, de könnyen kitalálható.

A gyászénekkel még nem volt mindennek vége.

A katedra melletti padban három lelkész ült egymás mellett, s az ott nem ült hiába.

A második harmónia után következett a nagytiszteletű úr a szószékre.

- Vajon még a harmadik pap is fog prédikálni? - kérdé feszengve az egyik rangbéli úr a másik úrtól.

- Az a helybeli tiszteletes; az csak egy rövid imát fog mondani a sírbolt előtt.

- Á, ez az?

Azzal a két úr oly közel hajolt egymáshoz, hogy suttogásának egy hangja se legyen elejtve a hátuk mögött ülők számára.

- Vajon „az is” nincsen itten? - súgá az egyik rangbeli úr a másiknak.

- Magam is régen keresem a nép között, de nem bírok ráakadni a szememmel.

A méltóságos úr végre mégiscsak ráakad, akit keresett.

- Ott van ni. A katedra mögötti szögletben, a falhoz simulva áll; egy kendőt tart a két kezében ajkáig emelve. Nem lát ön oda? Majd ha az a fáklyatartó hajdú megint a jobb lábáról a bal lábára fog állni, akkor meglátja mögötte.

- Ah, látom, látom; olyan se nem szürke, se nem barna ruhában?

- Az, az.

- Mondhatom, gyönyörű gyermek. Nem csodálhatni, hogy...

És aztán tovább suttogtak.

Pedig bizony kár volt nem hallgatni azt a pompás búcsúztatót, amit a nagytiszteletű úr fel­olvasott, mert ha az első gyászbeszéd remeke volt a dialektikának és prozódiának, úgy ez pálya­koszorús példánya volt a poézisnek, megragadó képekkel és hasonlatokkal s könnyekre indító trópusokkal, sőt költői citátumokkal vegyest, klasszikus és újkori auktorokból. Mely szép bevezetés után következett a személy szerinti elbúcsúztatása a fáklyákkal körülragyogott halottnak, s ha valahol, itt tanúsítá a nagytiszteletű úr mély belátását; oly korrekt sorozatban búcsúztatván el a néhait az egymás után következendő excellenciás és kegyelmes, nagy­méltóságú, méltóságos és nagyságos, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő, főtisztelendő, nagytiszteletű, tisztelendő és tiszteletes, nagyérdemű, érdemes, becsületes és tudós uraktól és azoknak asszonyságaitól, fi- és leányágon levő sarjadékaitól, hogy egyetlen tévedést nem ejte, mely súlyos neheztelést vonhatott volna maga után; sőt mindegyik kiváló egyéniségnek, később egy konzorciumba foglalt kollektív csoportozatoknak oly találó és helyesen választott búcsúmondatokat adott át a megboldogult nevében, amikkel azok rangbeli igényeik szerint meg lehetnek elégedve.

Midőn a nagytiszteletű úr az elsoroltak között annak nevéhez ért: „ki bujdosol mostan távol északi hazáknak hólepte mezőin, száz és száz mérföldnyire távolban szülötte hazádtól, s az éjszaki fény ragyogása mellett gondolsz a szerető atyára, ki már onnan felülről néz le reád...” - akkor a két rangbeli úr úgy vette észre, hogy a barna ruhás leányka ott a szögletben azt a fehér kendőt egész szeméig emelé.

- Szegényke... - súgák egymásnak. - (Azt ugyan nem látod te többet!)

Végre az is elmúlt; vége lett éneknek, gyászbeszédnek, búcsúztatónak; tizenkét hajdú, forgó­tul tarsolyig díszruhás, vállára emelé a pompás koporsót, a ház legelőkelőbb barátai emelték a gyásztakaró nehéz bojtjait; az adminisztrátor kezét nyújtá a gyászos özvegynek, s megindult a menet a templomból a családi sírbolthoz.

Még egy rövid szertartás volt hátra.

Amidőn a koporsó örök nyugalma helyére letétetik, egy végső ima mondatik el fölötte - bevett szokás szerint a helybeli lelkész által.

Sokan kíváncsiak legalább alakjára nézve ismerni az öreg kurucot, ahogy tiszteletes Lánghy Bertalan uramat tisztelni szokták heves magaviseletéért.

Úgy szokott beszélni az öreg a szószéken, mint Abraham, a Santa Clara, a megyegyűléseken pedig mint „nagy botú” Lőrinc.

Jól volt intézve, hogy csak egy imádság bízatott rá, mert ha búcsúztatóját végezte volna a megboldogultnak, azt az élve maradtak majd nagyon megemlegették volna.

A harmadik énekszó után helyet adtak a lelkésznek a sírboltajtóval szemben, s ő fövegét levéve fejéről, megállt az emberektől körülfogott téren.

Nagy, kopasz homlokát gyér, göndör fürtök folyták körül, egészen fehér fürtök; arca simára volt borotválva, akkori egyházi viselet szerint; erős, sűrű szemöldökei a villogó, sötét szemek fölött merész, határozott kifejezést adtak arcának.

Ott összetevé kezeit, és elkezdé az imát:

„Minden élőknek és holtaknak igaz bírája, nagy Isten!

Hallgasd meg ez órában a mi könyörgésünket...

Íme, ragyogó földi pompával közeledik a te szolgáid egyikének hamva márványüregéhez, míg lelke ugyanakkor meztelenül, reszketve, halaványan áll a csillagok határán, és bebocsátást kér az égbe...

Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénnyel távozunk a világból? holott a férgek a mi testvéreink, s a göröngy a mi anyánk...

Egyetlen jótettnek emléke jobban világít miutánunk, mint ezer fáklyának lobogása, s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint minden címerek és érdemrendek.

Ó, én uram, légy irgalmas azokhoz, akik életükben az irgalmat nem ismerték soha.

Ne kérdezd az előtted reszkető lélektől fölöttébb szigorún: »Ki voltál? Ki kísért idáig? Mi hangzik onnan alulról utánad?«

Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok vagy magasztalás. Te magasan állsz mindazok fölött.

Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát, midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll, és rettentő kérdéseidre felel:

- Segítéd-e a nyomorultat?

- Nem!

- Fölemelted-e az elesettet?

- Nem!

- Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek?

- Nem!

- Hallgattál-e a kétségbeesők könyörgéseire?

- Nem!

- Törülted-e le a szenvedők könnyeit?

- Nem!

- Kegyelmeztél-e a meggyőzötteknek?

- Nem!

- Szeretettel fizettél-e szeretetért?

- Nem! nem! és mindörökké nem!

És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: »Mire használtad a hatalmat, amit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat, akik rád voltak bízva? Építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? Igazán szolgáltad-e hazádat, vagy porban csúsztál idegen bálvány előtt? Éltél-e a te nemzetednek, vagy eladtad annak oltárait, melyen az én nevemnek áldozatai füstölögtek?« Mit feleljen akkor? Kihez forduljon akkor? Mely címeré­vel, mely érdemjelével takargassa be keblét akkor? Kit híjon segítségül, kit pátrónusául? Mely király, mely császár védelmezi meg őt ottan, ahol sár és hamu minden arany, melyből korona készül?...”

A pap arca kipirult, és termete fölmagasodott, gyér hajfürtjei, mintha repülni akarnának vele, lebegtek megrázott feje körül; a teljes című gyülekezet háta borsózott a hallottaktól.

„...Ó, uram - folytatá a pap imáját -, gyakorolj irgalmat az igazság helyett! Ne tekintsd, mi volt a halandó ember, de számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged.

Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait; számítsd be neki, hogy ő hitt abban, hogy jót cselekszik, amidőn vétkezik.

Bocsáss meg neki az égben; valamint azok megbocsátnak neki, akik ellen vétkezett itt a földön.

Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen, amiről reá visszaemlékezzenek.

S ha bűnhődnie kell a vétkezőnek, ó, uram, ha engesztelhetetlen vagy egy bevégzett élet rossz művei iránt; ha nem bocsátod magad elé súlyosan terhelt lelkét megtisztítlanul, add, hogy legyen az ő vezeklése az, hogy lelke, mely most már mindent világosan lát, és nem tükörből többé, térjen vissza a földre, és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, ami az apának bűne volt, forduljon meg, és legyen a fiakban erény és dicsőség; add, hogy a haza földe, mely koporsója volt, amíg élt, legyen ringató bölcsője, midőn halva fekszik benne!

Hallgasd meg, Uram, a te szolgádnak imáját, Ámen...”

A kripta vasajtajának dördülése zárta be a ceremóniát. A publikum, mely értette vagy nem értette a dörgedelmes szavakat, tökéletesen meg volt elégedve a látottakkal és hallottakkal. A gyászkíséret megtért a kastélyba; úri rendnek, diákoknak, cselédeknek külön termekben volt terítve az asztal; ki-ki sietett bevégzett kötelessége után a természet követelményeinek eleget tenni.

A vén pap leghátul maradt, s midőn mindenki a kastély felé rohant, megfogva annak a barna ruhás leánynak a kezét, egy mellékúton másfelé került.

Az ő számára hiába terítettek a kastély dísztermében.

TALLÉROSSY ZEBULON

A tor mindenképpen hasonlít más egyéb lakomákhoz, azzal a különbséggel, hogy nem tósztoznak benne.

A háziasszony, az özvegy félrevonult legbenső szobáiba; a végtiszteletre felgyűlt vendégek ismét ott a címerterem hármas asztalsorát ülték végig; lehettek másfélszázan. A szakács csak­úgy remekelt, mint máskor, a kulcsár csakúgy felhordatta egymás után a külön alakú poha­rak­ba való borokat, s a vendég urak csakúgy hozzáláttak, mintha főispán-beiktatási ebéd volna.

Az ebéd vége felé, mikor már a fagylalthoz kezdték váltogatni a kis sèvres-i porcelán­csészé­ket, érkezik nagy robajjal még egy vendég.

Egy elkésett vendég, kinek láttára minden ismerősnek ajkáról egy derült „hahó” hangzik el; még az étekfogó inasok is rejthetlen mosollyal fogadják. Pedig az érkező alak nemhogy valami jókedvű bonhómiát hozna magával, sőt inkább a lehető legdezoláltabb alakot mutatja be megjelenésével.

- Nini! Zebulon! - hangzik minden oldalról.

Bizony Zebulon, de haraggal eltelve és kétségbeeséssel; kopasz homloka, melyen a bagó­süveg karimája széles, veres nyomot hagyott, mint valami mártírglóriát, izzadt, kuszált hajjal van teleragadva, szakálla, bajusza deres és jégcsapos, ahogy azt a zúzmara odakinn kandí­roz­ta; arcának minden izma el van szánva mentül több ráncot csoportosítani az orra körül, amivel exorbitáns haragnak és méltatlankodásnak kellene kifejezve lenni; - tökéletesen ellenkező siker mellett.

Mikor minden ember úgy szereti, úgy nem fél tőle!

- Nem kaptam utolsó stáción forspontot!

E szavakkal motiválja üldöző fátumát.

Az ifjabb vendégek felugrálnak előtte helyeikről; az idősebbek és tekintélyesebbek messziről beneventálják; vén hajdúk sietnek elvenni süvegét, téli kesztyűit, még mosómedveprémes bekecsét is levennék róla, de azt már nem adja, mert nincs alatta más; az, ha kigombolja, szalonruha; ha begombolja, kijáró öltözet; ha lekefélik, díszköntös; amire most nagy szüksége volna, mert a décbunda, amit az úton viselt, nagyon ereszti a szőrt; de most arra nincs idő.

- Ide, ide! Az én helyemre, Zebulon! - kiáltának elé több oldalról, jóllakott vendégek; hanem mindazok számára nincs Zebulonnak érzéke; ő meglátta és észrevette, hogy az adminisztrátor úr egy üresen álló székre invitálja, s annálfogva őhozzá töri magát a többieken keresztül, fenn­tartván számára azt a tiszteletet, hogy szakálla első zúzmaráit az ő arcára hinthesse egy baráti összecsókolódásban.

És akkor Zebulonnak eszébe jut a pillanat nagyszerűsége, nagyot sóhajt, és az adminisztrátor kezeit megfogva kezeivel, nagy szomorú hangon így szól:

- Így kelete nekünk találkozni! Ki elhihetet volna eztet?

Három órával hamarább nagyon oda illett volna ez a bánatos kifejezés a többiek közé, hanem a ménesi és bordeaux-i között éppen nem talált az rokonszenves keblekre.

- Csak ülj le, Zebulon. Itt van egy üres szék.

Még Zebulon kívánt szolgálni egypár zúzmarás csókkal a közelebb találtaknak; míg nagy nehezen lenyomták az üresnek deklarált székbe.

- De kinek székét én most itt elfoglalok?

- Ne aggódjál miatta - szólt az adminisztrátor -, csak ülj oda. Az a pap széke.

- Pap széke! - kiálta Zebulon, s két tenyerét az asztalnak feszíté, hogy felpattanhasson helyé­ből, mivel e műtétre elzsibbadt lábai nem szolgáltattak kellő asszisztenciát. - De pap székébe én nem ülöm le magamat. Én szent székbe le nem ülök. Papnak helyit el nem foglalok.

Lefogták, ott marasztották.

- Csak te ülj ott - biztatá halkan az adminisztrátor. - Lesz az után a pap után még majd több üres szék is nemsokára.

Valamelyik szomszédja megsúgta Zebulonnak, hogy ki az a pap.

- Ahan! Mar az mas - dünnyögé erre megnyugtatva, s azzal befészkelte magát kényelmesen a dezignált ülőhelybe, s egész ügyismerettel gyűré be a széttárt asztalkendő egyik csücskéjét nyakravalójába.

Az inasok rendelet nélkül is tudták ez esetben teendőiket, minden oldalról rohantak elé a se­rényen megfogyasztott tálak ételmaradékaival; egyik hozta a fogast, másik a fácánt, harmadik a mártást, negyedik a salátát, ötödik a pudingot, s Zebulon hagyott magának ízleni mindent összevissza, amelyiket hamarább hozták, a borléhabot a sülthöz, a madeiramártást a palacsin­tához. Ki bánná? Egy gyomorba jut. És aközben nem késett a gyászos keresztyén gyüle­ke­zet­nek előadni azon hallatlan, vele történt balesetet, mellyel a sors csupán választott üldözötteit képes megtisztelni.

- Onnan felülről gyűvök harom egisz napok otatul fogva. Elgyütem egiszben utolsó stációig szerencsisen, Szunyoglakig. Hivatom birot, parancsolom forspontot. Van, de nincs. Hát hun van? Mind elmente, ki csak lo volt, mar előre valo nap Nemesdombra temetisre. Haragutam, parancsoltam; megmondtam neki, ki vagyok, nem használta semmit. Utolara megvesztegetem nagy suma pinzel egy derik, becsületes embert, hogy segitse rajtam valahogy, akarhogy, csakhogy; s az a gazember befogta sajat uri hintom elejbe nigy bivalyt, s úgy hozta engemet idajaig.

Tallérossy úr olyan tragikus arckifejezéssel panaszlá el a roppant gyászesetet, hogy neki négy bivaly után fogott hintóval kellett Nemesdombig parádézni, hogy még az is megszánhatta hallgatói közül, akinek azon meg nem esett a szíve, hogy minő vezekléssel eszi mustárral az olasz kráflit.

- De még jo let volna, ha csak hozta volna - folytatá Zebulon a szomorú odisszeát -, de mivelhogy odakin van most levegői termometrumon zerus; s az a bivalynak nagyon meleg, van pedig nadason tul nagy mocsar, ki egy kicsit van befagyva; amint azt meglatot nigy bivaly, aló bele! Utana hinto, ot megreketünk; hintot csak két ora mulva tutunk kivontatnyi sárból, jégből, mikor bivalyok elvigeztek balneologiai passiot. Is én az alata elkistem minden­bül. Elkistem gyasztiszteletbül, elkistem predikaciórul, bucsuztatorul, mig csak egy kis imadsagot se nem kaptam belüle.

- No, azzal éppen jól járt urambátyám, hogy abból nem kapott.

Ezt veté közbe az adminisztrátor úr.

Ami nagyon megszúrta a fülét Zebulonnak.

A pap széke üres; az imádság nem tetszett. Az a pap bizonyosan valami subscust ejtett!

Alig is várhatá, hogy mint jó versenytárs utolérhesse az előrehaladt étkezőket, ami a fekete­kávénál be is következett, s akkor megtudakolhassa adminisztrátor barátjától, mi históriája van annak az üres papi széknek, ami még több üres székeket fog maga után vonni; s annak az imádságnak, amit jó volt meg nem hallani.

Szörnyű esetnek találá azt, mikor meghallá.

Hajszálait felborzolá homloka körül, mert nem akartak maguktól ég felé borzadni.

- Hiszen az perduellio!

Hát persze hogy perduellio! De nem is akadt annak az elkárhozott papnak egyetlenegy védel­mezője is az egész társaságban, sőt mindenki segített Tallérossy Zebulon kebelét akként tele­töltögetni különféle színű papfenyegetések mérgeivel, valamint poharait teletöltögeték külön­féle színű italokkal; s Zebulon engedte magának ízleni mind a kettőt, míg végre maga sem tudott volna magának számot adni róla, az elsőbbek által lett-e jobban felgerjedve vagy az utóbbiak által.

Míg a feketekávét szürcsölé, nagyon elhallgatott. E veszedelmes hallgatás azt látszott elárulni, hogy most azon tusakodik magában, vajon mit cselekednék ő azzal a pappal, ha most rá­bíznák; s minden szürcsölés után egy-egy új eszme tört magának utat bajusza alul:

„Kihordatnam ütet hatarra...”

„Citaltatnam konzisztorium elejbe...”

„Megdöngetetnim hajduval...”

És minden mondásnál egyúttal a kompetens fórumra veté apelláló tekintetét; az elsőnél a bono­rum directorra, a másodiknál a főtisztelendő úrra, a harmadiknál a várnagyra, s mindannyi­nak mosolygó bólintásával találkozva tapasztalá, hogy leghelyesebb húrokat penget.

- De csak még annál nagyobb baj ne érje azt az urat - szólt hozzá az adminisztrátor úr; mire Zebulon a cukor alját is felhörpintve a kávéscsészéből, bámulva tekinte a hatalmas úrra, hogy ugyan mi lehet az, ami még neki eszébe juthat ezen felül.

Rideghváry csak úgy morzsolta ki a szót a fogai közül:

- Még egy kis „ad audiendum verbum” is következik.

- A kell neki! A kell neki! - kiálta Zebulon, mint akinek nyelve hegyéről lopták el a szót; ő is azt akarta éppen mondani. - Néplazítás! Fölségsértés! Kufstein neki! Tíz esztendő! Nehiz vas! Kirje fejit királyi fiskus!

Az adminisztrátor, látva, hogy az ülés szokatlanul hosszúra nyúlt, már esteledik, rövid a téli nap, annálfogva jónak látta Zebulontul megvonni a szót, s széké

Oldal: A kőszívű ember fiai
Szórakozz jól! - © 2008 - 2024 - viccmaniaa.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat