A DSUNGEL KÖNYVE

 

IRTA
RUDYARD KIPLING

 

FORDITOTTA
MIKES LAJOS

 

KÉPEKKEL

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

KIADJA:
LAMPEL R. (Wodianer F. és Fiai) R. T.
KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
BUDAPEST, 1923

 

 

TARTALOM

MAUGLI TESTVÉREI.

MAUGLI BOSSZÚJA.

KAA VADÁSZATA.

A FEHÉR FÓKA.

TUMAI, AZ ELEFÁNTOK KEDVENCE.

A KIRÁLYNŐ SZOLGÁI.

 

MAUGLI TESTVÉREI.

Meleg este volt, hétóra tájban, a seeonee-i dombok közt, mikor farkas apó fölébredt nappali nyugalmából. Vakarózott, ásított és kinyujtotta lábát, mind a négyet sorban egymás után, hogy kiűzze talpából az álmosságot. Farkas anyó, elnyujtva nagy, szürke orrát, hentergő, mozgo­lódó négy kicsinye között feküdt, s a hold besütött a barlang száján, derengő világot terjesztve a farkas-család tanyájára.

- Aurh! - szólt farkas apó, - ideje, hogy vadászni menjek.

Épen le akart ugrani a dombról, mikor egyszerre csak lompos farkú kis árny sötétítette el a barlang bejáratát, így siránkozva:

- Jószerencse járjon veled, farkasok fejedelme! Kísérje áldás nemes gyermekeidet; nőjjön ki szépen éles, fehér foguk, s ne feledkezzenek meg soha azokról, a kik éheznek.

Tabaki volt, a sakál - a tányérnyaló. India farkasai megvetik Tabakit, mert ide-oda szaladgálva mindig huncutságon töri a fejét, folyton jár a szája, s megeszi a falvak szemétdombjairól a rongyokat és a bőrdarabokat. De félnek is tőle, mert Tabaki könnyen megbolondul, hamarább, mint a dsungel[1] bármily más lakója s olyankor nem fél senkitől, nyargal az erdőben keresztül kasul, és beleharap mindenbe, ami útjába kerül. Még a tigris is menekül és elrejtőzik, mikor a kis Tabaki megdühödik, mert a dühödtségnél nagyobb gyalázat nem érhet vad állatot. Mi veszettségnek mondjuk ezt a bajt, de a dsungel lakói egyszerűen devani-nak - őrjöngésnek - hívják és szaladnak előle.

- Gyere be és nézz körül, - szólt farkas apó kelletlenül. - De ennivalónk nincsen.

- Farkasnak való nincs, - szólt Tabaki, - de oly igénytelen teremtésnek, aminő én vagyok, száraz csont is pompás lakoma. Ugyan mik vagyunk mi nyomorult sakálok, hogy válogathat­nánk? - Beszaladt a barlang mélyébe, ahol talált egy húscafatos őzcsontot, és leült, vígan ropogtatva a csont végét.

- Köszönöm a pompás lakomát, - szólt ajkát nyaldosva. - Mily szépek nemes gyermekeid! Micsoda nagy szemök van! Pedig milyen fiatalok még! Persze, persze, tudhattam volna, hogy a királyok gyermekei kezdettől fogva kész emberek.

Tabaki ép úgy tudta, mint bárki más, hogy nincs rosszabb, mint szembe dicsérni gyermekeket, és örült is, mikor látta, mily kedvetlen, bosszús arcot vág hozzá farkas apó és farkas anyó.

Egy darabig csendesen ült, mulatva sikerült huncutságán, majd így szólt kaján kárörömmel:

- Sir Khán, a hatalmas, vadászterületet cserélt. Úgy mondta, hogy a jövő hónapban erre fog vadászni.

Sir Khán a tigris volt, aki mintegy húszmérföldnyire tanyázott a seeonee-i domboktól, a Waingunga folyó közelében.

- Nincs joga rá! - kezdte dühösen farkas apó. - A dsungel törvénye szerint előzetes figyel­meztetés nélkül nincs joga rá, hogy lakóhelyét megváltoztassa. Elriaszt majd tíz mérföldnyi kerületben minden vadat, pedig nekem mostanában magamnak kell gondoskodnom mind­annyiunkról.

- Anyja nem ok nélkül nevezte őt Lungrinak (sánta), - szólt farkas anyó nyugodtan. - Egy lábára sántának született. Ez az oka annak, mért vadászott mindig csak házi barmokra. Most már dühösek rá a Waingunga völgy falvainak lakói s ő idejön, hogy felbőszítse a mi falvaink lakosságát is. Felverik majd érte a dsungelt, mikor már innen is messze jár; nekünk pedig szaladnunk kell majd gyermekeinkkel együtt a felgyujtott fű elől. Mondhatom, nagy hálával tartozunk Sir Khánnak!

- Tolmácsoljam előtte hálátokat? - kérdezte Tabaki.

- Hordd el magad! - kiáltott rá farkas apó. - Kotródj innen, eredj vadászni mestereddel! Elég bajt okoztál már egy éjszakára.

- Megyek, - szólt Tabaki nyugodtan. - Hallhatjátok már Sir Khánt, lenn a sűrűben. Kár is volt bejelentenem érkezését.

Farkas apó figyelt és lenn, a kis folyóhoz lefutó völgyben, hallotta a zsákmányra éhes tigris haragos, nyöszörgő morgását, aki nem törődik vele, ha meg is tudja az egész dsungel, hogy hiába vadászott.

- A bolond! - szólt farkas apó, - ilyen lármával kezdeni az éjjeli munkát! Azt hiszi, hogy a mi őzbakjaink is olyanok, mint az ő Waingunga-parti hízott tinói!

- Csitt! - szólt farkas anyó. - Nem tinó, nem őzbak az, amit ma éjjel hajszol. Embert kerget.

A nyöszörgés zummogó dorombolássá változott, amely mintha egyszerre hallatszott volna minden irányból. Az a zsivaj volt ez, amely a szabadban alvó favágókat és cigányokat úgy meg­zavarja, hogy nem egyszer belefutnak egyenesen a tigris torkába.

- Embert! - szólt farkas apó, fehér fogait vicsorítva. - Fuj! Hát nincs elég kukac és béka a mocsarakban, hogy emberre fáj a foga s még hozzá a mi területünkön?!

A dsungel törvénye, amely ok nélkül semmit sem rendel, megtiltja minden állatnak az ember­evést. Csak annak szabad embert ölni, aki kölykeit akarja rá megtanítani, s annak is más falka vagy törzs vadászterületére kell mennie. Az igazi oka ennek a törvénynek az, hogy valahány­szor embert ölnek, előbb-utóbb megjelennek a fehér emberek, elefántokon, fegyverekkel, száz meg száz dobpergető, rakétás, fáklyás barna legénnyel. S ilyenkor kijut a bajból a dsungelben mindenkinek. Az állatok azonban maguk között azt hozzák fel okul, hogy az ember a leg­gyöngébb, védelemre legképtelenebb élőlény s önérzetes vadász nem nyúl hozzá. Azt is mondják - s ebben igazuk is van - hogy aki embert eszik, megkoszosodik s fogait elhullajtja.

A zummogás erősödött s az ugró tigris torkaszakadtából hangzó «áárrh!» bődülésében vég­ződött.

Rögtön utána ordítás hallatszott, mintha nem is tigristől eredt volna, pedig Sir Khán ordítása volt.

- Elhibázta az ugrást, - szólt farkas anyó. - Mi lehet az?

Farkas apó kiszaladt pár lépésre a barlang elé, s hallotta, hogy Sir Khán dühösen morog, ide-oda hánykolódva a bokrok között.

- Azt hittem, több esze van az ostobának. Beleugrott egy favágó mezei tüzébe s összeégette a talpát, - szólt apó gúnyosan. - Vele van Tabaki is.

- Valami fölfelé jön a dombon, - szólt farkas anyó, fülét hegyezve. - Vigyázz!

A bokrok meg-megzörrentek a sűrűben, s farkas apó ugrásra készen lekuporodott. Ami azután történt, annál csodálatosabb dolgot sohasem láttam életemben; a farkas ugrás közben elakadt. Ugrott, anélkül, hogy látta volna, mire ugrik, s aztán meg akarta állítani saját magát. A vége az lett az erőlködésnek, hogy felpattant egyenesen a magasba négy-öt lábnyira, s azután vissza­esett csaknem ugyanarra a pontra, ahonnan elugrott.

- Ember! - lihegte. - Kis gyerkőc. Nézd csak!

Szemben vele, alacsony ágacskába fogódzva, meztelen, barna kis poronty állt, aki épenhogy tipegett már. Soha gyöngédebb, édesebb kis apróság nem került még éjnek idején farkasok barlangjába. Ránézett farkas apóra és nevetett.

- Kis ember ez a csöppség? - kérdezte farkas anyó. - Sohase láttam még ilyet. Hozd csak ide.

Farkasok, akik saját kicsinyeiket ide-oda szokták hordani, ha szükség van rá, foguk közé tudnak venni egy tojást is a nélkül, hogy összetörjék, s bár farkas apó szája összecsukódott a gyerek hátán, bőrét sem karcolta meg, amint letette kicsinyei közé.

- Milyen kicsike! Milyen csupasz, és - milyen szemtelen! - szólt farkas anyó gyöngéden. A kis csöppség félretolta útjából a kis farkasokat, hogy jó szorosan odasimulhasson farkas anyó meleg bundájához.

- Lám, lám! - szólt farkas anyó. - Együtt lakmározik a többiekkel. Csakugyan igazi kis ember. Ugyan volt-e már valaha farkas, aki azzal dicsekedhetett volna, hogy kis ember volt a gyermekei között?

- Többször hallottam ilyesmiről, - felelt farkas apó, - de a mi falkánkban, legalább amióta élek, nem esett meg. Nincs rajta egy szál szőr sem, s megölhetném lábam egy ütésével. De nézd csak, fölnéz ránk s egy csöppet sem fél.

Egyszerre csak elsötétült a barlang, s elzárva a holdfény útját, Sir Khán szögletes nagy feje és széles válla nyomult be a barlang bejáratán. Tabaki rikácsolva kiáltott mögötte:

- Uram, uram, ide ment be!

- Sir Khán nagyon megtisztel bennünket, - szólt farkas apó, de szemében vad harag csillant meg. - Mit kíván Sir Khán?

- Zsákmányomat! Egy kis gyerek ment erre, - szólt Sir Khán. - Szülei elszaladtak. Add ki nekem.

Sir Khán, amint farkas apó megmondta, csakugyan beleugrott egy favágó mezei tüzébe, s lábát úgy összeégette, hogy dühöngött kínjában. De farkas apó tudta, hogy a barlang szája nagyon szűk s a tigris nem férhet be rajta. A szűk bejáratban szorongó vállával és két első lábával olyan volt Sir Khán már most is, mint aki szűk hordóba szorulva verekedésre készül.

- A farkasok népe szabad nép, - szólt farkas apó. - Nem parancsol nekik akármilyen csikos barom-mészárló, csak a falka vezetője. A kis ember a mienk - megöljük vagy sem, amint kedvünk tartja.

- Kedvetek tartja vagy nem tartja! Micsoda ostoba beszéd ez? Arra az ökörre mondom, amelyet ép most öltem meg, nem azért jöttem, hogy itt álljak, orromat kutyának való barlan­gotokba dugva jogos tulajdonomért! Én vagyok itt, én: Sir Khán az, aki veled beszél!

A tigris ordítása mennydörgéssel töltötte meg az egész barlangot. Farkas anyó lerázva magáról kölykeit, előre ugrott és szeme, mint két zöldszínű hold-sarló, rámeredt a sötétben Sir Khán izzó szemeire.

- Itt meg én vagyok, Raksha (a démon), aki felel. A kis ember az enyém, Lungri, - s ami az enyém, azt nem engedem! Nem fogod megölni. Élve marad, s együtt fog szaladgálni, együtt fog vadászni a falkával, és végül - jegyezd meg magadnak, te csupasz porontyokra vadászó békafaló, te nyomorult halon-élősködő, - végül te rád fog vadászni! Most pedig hordd el magad, vagy arra a szarvasra mondom, amelyet megöltem - mert én nem rágódom kiéheztetett házi barmon - sántábban mész vissza anyádhoz, te megpörkölt fenevad, mint ahogy a világra jöttél! Takarodjál innen!

Farkas apó elképedve hallgatta ezt a beszédet. Ide s tova el is felejtette már azt az időt, mikor feleségét becsületes harcban megszerezte, öt más farkastól, amikor farkas anyó ott szaladgált még a falkában, s nem hizelgésből nevezték a démonnak. Sir Khán kiállhatott volna farkas apóval, de nem szállhatott szembe farkas anyóval is, mert tudta, hogy a talaj, ahol volt, telje­sen az anyónak kedvezett, aki utolsó lehelletéig harcolt volna. Így hát morogva visszahúzódott a barlang nyílásából, s mikor a szabadban volt, így kiáltott:

- Minden kutya ugat a saját udvarában! Majd meglátjuk, mit szól a dologhoz a falka. A gyerek az enyém, s végre is az én fogam alá fog kerülni, lomposfarkú tolvajok!

Farkas anyó lihegve kicsinyei mellé vetette magát, farkas apó pedig komolyan így szólt:

- Sir Khánnak nagyon igaza van. A gyereket be kell mutatni a falkának. Csakugyan ragaszko­dol hozzá, anyó?

- Ragaszkodom-e? - kiáltott farkas anyó. - Csupaszon jött, éjszaka, egyedül és kiéhezve; de azért nem félt! Nézd csak, egyik kicsinyemet már megint félretolta. S az a sánta hóhér csaknem megölte, s aztán elszökött volna vissza a Waingunga folyóhoz, a falvak népe pedig keresztül-kasul kutatott volna itt minden zeget-zugot, hogy bosszút álljon! Megtartom-e? Per­sze hogy megtartom. Feküdj csak csendesen, kis békám. Óh kis Mauglim - mert Mauglinak (békának) foglak nevezni - eljön majd az idő, mikor te fogod kergetni Sir Khánt úgy, amint ma ő kergetett téged.

- De mit szól majd hozzá a falka? - kérdezte farkas apó.

A dsungel törvénye világosan kimondja, hogy minden farkas, mikor megházasodik, kiléphet a falkából, amelyhez tartozik; de mihelyt kicsinyei akkorák, hogy meg tudnak állni a lábukon, el kell vinnie őket a falka gyűlésére, amelyet rendesen havonta szoktak tartani holdtöltekor, hogy a többi farkas megállapítsa fajbeli rokonságukat. Ez után a szemle után szabadon futkoshatnak a kis farkasok, amerre kedvök tartja, s amíg az első szarvast egyedül meg nem ölték, a falka felnőtt farkasainak nem szabad megölni őket. A törvény nem ismer erre semmiféle mentséget, s a gyilkos büntetése halál, ott, ahol érik. Könnyű belátni első pillanatra, hogy ennek így kell lennie.

Farkas apó várt, míg kicsinyei megtanultak kissé szaladni s aztán egy éjszaka elvitte őket Mauglival és farkas anyóval együtt a falka gyűlésére, a tanácskozás sziklájára, kavicsos köves dombtetőre, ahol vagy száz farkas biztos búvóhelyet találhatott. Akela, a nagy, szürke, nőtelen farkas, ki ereje és ravaszsága folytán az egész falka vezére volt, szikláján feküdt elnyújtózva, s alatta negyven-ötven különböző színű és nagyságú farkas ült, kezdve a bronz színű veteránok­tól, kik egymaguk elbánnak egy-egy szarvassal, le egész a fiatal háromévesekig, akik ugyanazt képzelik magukról. A nőtelen farkas egy év óta volt már a falka vezére. Fiatal korában kétszer, farkasverembe zuhant; egyszer nagyon eldöngették s halott számban hagyták ott a verem mellett. Ismerte tehát az emberek szokásait.

Beszéd nem sok esett a gyűlés szikláján. A kicsinyek egymás hátán bukdácsoltak középütt a körben ülő szülők között. Közbe-közbe egy-egy öregebb farkas odament csendesen vala­melyik kicsihez, megvizsgálta gondosan, s aztán nesztelenül visszaballagott helyére. Néha-néha valamelyik aggódó anya jól előretolta kicsinyét a holdfényre, hogy valamikép ki ne kerül­je az öregek figyelmét. Akela pedig fel-felkiáltott sziklájáról: - Ismeritek a törvényt - ismeritek a törvényt! Nézzétek meg jól a kicsinyeket, farkasok! - S a farkasanyák ilyenkor aggodalommal kiáltották utána: - Jól nézzétek meg őket, jól nézzétek meg, farkasok!

Végre - farkas anyó nyakán felmerevedett minden szál szőr - farkas apó odatolta a középre Mauglit, a békát is. A kis poronty nevetgélve ült a körben s játszadozott a holdfényben csillogó kavicsokkal.

Akela fel sem nézve ismételte egyhangú kiáltását:

- Nézzétek meg jól!

Egyszerre tompa bődülés hallatszott a sziklák mögül. Sir Khán hangja volt, aki így kiáltott:

- A kis ember az enyém! Adjátok ki nekem! Mi dolga van a farkasok szabad népének egy gyerekkel?

Akela fülét sem mozdította; ennyit mondott csak:

- Nézzétek meg jól, farkasok! Mi köze a szabad farkasoknak hozzájuk nem tartozó idegenek parancsaihoz? Nézzétek meg jól!

A szikla alatt mély morgás támadt, s egy fiatal négyesztendős farkas Akela elé állva ismételte Sir Khán kérdését:

- Mi dolga van a farkasok szabad népének egy gyerekkel?

A dsungel törvénye azt rendeli, hogy ha vita támad, vajjon egy kis farkast felvegyenek-e a falkába, legalább két falkatagnak fel kell szólalni a kis farkas érdekében, de az apának és az anyának nincsen szava.

- Ki fogja pártját? - kérdezte Akela. - Ki fogja pártját a szabad farkasok közül?

Nem válaszolt senki, és farkas anyó készült már a végső küzdelemre, mert tudta, hogy utolsó lehelletéig küzdeni fog, ha harcra kerül a dolog.

Egyszerre csak az egyetlen idegen lény, akinek a falka gyűlésén szavazata van, - Balú, az álmos, barna medve, aki a kis farkasokat a dsungel törvényére tanítja, a vén Balú, aki járhat-kelhet kedve szerint, mert csak diót, gyökereket és mézet eszik, - hátulsó két lábára emel­kedett s így dörmögött:

- A kis embernek - a kis embernek? - így kezdte. - Én fogom a pártját. Egy kis ember ártatlan teremtés. Beszélni ugyan nem igen tudok, de az igazat kimondom. Hadd futkosson a falkával. Vegyétek fel a többiek közé. Majd én magam oktatom őt.

- Szükségünk van még egy szószólóra, - szólt Akela. - Balú beszélt már, s ő kicsinyeink tanítója. Ki szól még érdekében Balún kívül?

Fekete árnyék vetődött a körbe; Bagira volt, a fekete párduc, ki feketébb volt mindeneknél, csak itt-ott volt benne egy-egy világos sáv, ragyogó, mint a selyem, melyre, mint különös jelre, minden párduc büszke szokott lenni. Ismerte Bagirát mindenki, és nem igen volt senki­nek sem kedve belekötni, mert ravasz volt, mint Tabaki, rettenthetetlen, mint a vad bölény és dühében vak, mint a sebzett elefánt. De szava édes volt, mint a fákról csepegő vad méz, s bőre lágyabb, mint a pehely.

- Óh, Akela, s ti farkasok szabad népe, mindannyian, - kezdte duruzsolva, - szavazatom nincs gyűlésetekben; de a dsungel törvénye kimondja, hogy ha kétség támad, nem kell-e megölni valamelyik új kis farkast, a kis poronty életét meg lehet vásárolni. És a törvény nem mondja meg, ki fizetheti vagy ki nem fizetheti a vételárat. Igazam van?

- Úgy van! Úgy van! - kiáltottak a fiatal farkasok, akik mindig éhesek. - Halljuk Bagirát. A porontyot meg lehet vásárolni. Ez a törvény.

- Tudván, hogy nincs jogom itt szólni, engedelmetekért esedezem.

- Beszélj csak! - kiáltott egyszerre húsz hang.

- Megölni egy csupasz gyereket, gyalázat. Aztán meg, talán többet is fog érni, ha megnövek­szik. Balú szólt már érdekében. Én meg megtoldom Balú szavát egy ökörrel, még pedig egy jó kövérrel, amelyet imént öltem meg nem is félmérföldnyire innen, ha a törvény értelmében befogadjátok a kis embert. Jó lesz így?

Vagy húsz hang zsivaja zúgott fel egyszerre össze-vissza:

- Miért ne? Úgy is elpusztul a téli esőzésben. Vagy megsül a napon. Mit árthat egy csupasz béka? Hadd szaladgáljon a falkával. Hol az ökör, Bagira? Fogadjuk be! Fogadjuk be!

S közbe hallatszott Akela csaholó mély kiáltása:

- Nézzétek meg jól, nézzétek meg jól, farkasok!

Maugli még egyre elmélyedve játszadozott a kavicsokkal, és észre sem vette, mikor a farkasok egyenkint odamentek hozzá és vizsgálgatták. Végre mindnyájan leszaladtak a dombról az ökörért, s nem maradt ott csak Akela, Bagira, Balú és Maugli farkasai. Sir Khán pedig felverte az éjszakát bömbölésével, mert szörnyen dühösítette, hogy Mauglit nem adták ki neki.

- Bömbölj csak, - dörmögött Bagira bajusza alól, - mert eljön az az idő, mikor ez a csupasz kis jószág más nótára tanít, ahogy ismerem az embereket.

- Jó, hogy így történt, - szólt Akela. - Az emberek és kicsinyeik nagyon okosak. Ha rá kerül a sor, segítségünkre lehet.

- Úgy ám, a szükség idején, mert senkisem vezetheti örökké a falkát, - szólt Bagira.

Akela nem szólt rá semmit. Arra az időre gondolt, amely elkövetkezik a falka minden veze­tőjére, mikor ereje fogyva fogy, egyre gyöngébb és gyöngébb lesz, míg végre a farkasok megölik s új vezetőt választanak, akit a maga idején megint csak elér végzete.

- Vidd innen, - szólt farkas apónak, - s neveld úgy, amint a szabad nép fiához illik.

Így vették fel Mauglit a seeonee-i farkasok falkájába Balú jó szaváért és egy ökörért.

*

Most pedig be kell érnetek azzal, hogy tíz-tizenegy esztendőt keresztül ugrunk, és sejtetjük csak azt a csodás életet, amelyet Maugli a farkasok között folytatott, mert ha ezt is leírnám, ugyanannyi könyvet megtölthetnék. Felnőtt a kis farkasokkal, bár természetesen Maugli jóformán még gyermekké se cseperedett, mikorra azok már nagy farkasok lettek. Farkas apó tanítgatta, mi a tennivalója, megmagyarázott neki a dsungelben mindent, úgyhogy végre, ha zörrent a fű, ha rezdült a meleg éjjeli levegő, feje fölött megszólalt a bagoly, hallatszott a fán a szunnyadó denevér karmainak kaparása, vagy a tóban fickándozó kis halacskák ugrándozása, megértett mindent úgy, mint a szorgalmas ember a hivatalos tennivalókat. Ha nem tanult, kiült a napra lustálkodni és szundikált; azután evett és újra elaludt. Ha piszkos lett, vagy nagy volt a meleg, úszkált az erdei tavakban, és ha megkívánta a mézet (Balú ugyanis megmagyarázta neki, hogy a méz és a dió van olyan jó, mint a nyers hús), felmászott a fákra, s a mászásra Bagira tanította meg.

Bagira ugyanis elnyújtózott a lombok között, s lekiáltott rá: - Gyere fel, kis öcsém. - Eleinte úgy mászott Maugli, mint a lajhár, de később oly merészen ugrált az ágak között, mint a szürke majom. Eljárt a tanács sziklájára is, mikor a falkának gyűlése volt, s ott arra a fölfe­dezésre jutott, hogy ha mereven ránézett valamelyik farkasra, a farkas önkénytelenül lesütötte szemét, s ez időtől kezdve puszta mulatságból rájuk szokta meresztgetni a szemét. Máskor meg kicsipkedte barátjai lábából a hosszú töviseket, mert a farkasok rettenetesen megszenved­nek tövistől, csalántól. Le-lejárt éjszaka a domboldalon a megművelt földekre, s kíváncsian nézegetett a kunyhókban levő falubeliekre, de bizalmatlan volt az emberek iránt, mert Bagira mutatott neki egyszer egy csapóajtóval ellátott szögletes ládát, mely oly ravaszul el volt rejtve az erdőben, hogy Maugli csaknem belesétált, s megmagyarázta neki, hogy ez csapda. Leg­jobban szeretett elmenni Bagirával az erdő sötét, meleg közepébe, ahol végigaludta az egész unalmas napot, s éjszaka elnézte, hogy végzi Bagira vadászatát. Bagira, ha éhes volt, megölt mindent, ami útjába került, s így tett Maugli is - egyetlen kivétellel. Mihelyt elég idős lett, hogy megértse, Bagira megmondta neki, hogy barmokhoz sohase nyúljon, mert egy ökör élete árán vásárolta meg őt.

- Tied az egész dsungel, - szólt Bagira, - megölhetsz mindent, amit meg tudsz ölni, de azért az ökörért, amelybe életed került, nem szabad megölnöd vagy megenned soha semmiféle barmot, sem vénet, sem fiatalt. Így rendeli ezt a dsungel törvénye. - És Maugli hűségesen engedelmes­kedett.

És így nőtt és erősödött, amint csak nőhet és erősödhetik olyan gyermek, aki nem is sejti, hogy folyton tanul, s akinek nincs gondja másra, mint az ennivalóra.

Farkas apó mondta neki egyszer-kétszer, hogy Sir Khánban nem szabad bízni s hogy vala­mikor meg kell ölnie Sir Khánt; de bár egy kis farkasnak folyton ezen a tanácson járt volna az esze, Maugli elfelejtette, mert mindhiába, kis gyerek volt - bár farkasnak mondta volna magát bizonyosan, ha tud beszélni az emberek nyelvén.

Sir Khán mindig kerülgette őt a dsungelben, mert a mint Akela öregedett s egyre gyöngébb lett, a sánta tigris szoros barátságot kötött a falka fiatalabb farkasaival, akik nyomában jártak a hulladékokért. Akela sehogysem engedte volna meg ezt, ha lett volna bátorsága latbavetni egész tekintélyét saját falkájában. Sir Khán pedig hizelgett nekik és csodálkozva kérdezgette, hogy nyugodhatnak bele ilyen derék fiatal vadászok egy haldokló vén farkas és egy apró emberi poronty vezetésébe. - Azt beszélik, - mondogatta Sir Khán, - hogy a gyűlésen nem mertek a szeme közé nézni. - S ilyenkor morogtak és ágaskodtak a fiatal farkasok.

Bagira, aki mindent látott és mindent hallott, tudott valamit erről is, és nem egyszer hangoz­tatta Maugli előtt, hogy Sir Khán megöli majd egy szép napon. De Maugli csak nevetett és így válaszolt:

- Mellettem van a falka és mellettem vagy te; aztán meg bármily lusta, ütne értem egyet-kettőt Balú is. Mért félnék hát?

Egyszer - rekkenő meleg nap volt - új gondolata támadt Bagirának. Úgy történt az egész, hogy hallott valamit. Talán Sahi, a sündisznó, mesélt valamit neki. A dsungel sűrűjében voltak. Maugli Bagira szép fekete bundájára fektette fejét, s ez egyszerre csak így szólt Mauglihoz:

- Kis öcsém, hányszor mondtam neked, hogy Sir Khán ellenséged?

- Többször, mint a hány dió van azon a pálmafán, - szólt Maugli, aki természetesen nem tudott számolni. - De mért kérdezed? Álmos vagyok, Bagira, aztán meg Sir Khánnak nincs is egye­be, mint csapkodó nagy farka, meg kérkedő szája. Épen olyan, mint Mor, a fecsegő páva.

- De most nem alvás ideje van. Balú tudja; tudom én is: tudja az egész falka; sőt még az ostoba őzek is tudják. Tabaki neked is elmondta.

- Ohó! - szólt Maugli. - Tabaki minap gorombáskodott velem; csupasz ember-porontynak csúfolt, s azt mondta, arra se vagyok való, hogy gyökereket kaparjak ki a földből. Én erre meg­kap­tam Tabakit a farkánál fogva s odacsaptam kétszer egy pálmafához, hogy illedelemre tanítsam.

- Nagy ostobaság volt, mert Tabaki, bár mindig rosszban fő a feje, olyasmit mondott volna neked, ami nagyon közelről érdekel. Nyisd ki jól a szemedet, kis öcsém! Sir Khán nem mer megölni a dsungelben; de jusson eszedbe, hogy Akela nagyon öreg már, s hogy nemsokára elkövetkezik az az idő, amikor nem fogja tudni megölni őzbakját s akkor a falka vezére sem lehet tovább. A legtöbb farkas azok közül, akik ott voltak, mikor legelőször elvittek a gyűlés­be, nagyon megöregedett, a fiatal farkasok pedig azt hiszik, amire Sir Khán tanította őket, hogy ilyen ember-porontynak nincs helye a falkában. S aztán innen-onnan ember is vagy már.

- És aki ember, annak talán nem szabad együtt szaladgálni testvéreivel? - szólt Maugli. - Itt születtem a dsungelben. Engedelmeskedtem mindenben a dsungel törvényének, s nincsen a falkában egy farkas sem, akinek a talpából ki nem húztam volna vagy egy tövist. Testvéreim ők nekem mindenbizonnyal.

Bagira egész hosszában elnyujtózott s lehunyta félig a szemét. - Kis öcsém, - szólt, - tapogasd meg csak itt a torkomat.

Maugli kinyujtotta erős barna kezét s Bagira lágy álla alatt, ahol a hatalmas, duzzadozó izmokat fényes szőr takarta, kis csupasz helyet érzett.

- Nincs a dsungelben senkisem, aki tudja, hogy Bagira ezt a jelet - nyakörvnek a jelét - viseli; pedig én, kis öcsém, az emberek között születtem, és anyám az emberek között halt meg - az oodeypore-i királyi palota ketreceiben. Ezért váltottalak én meg téged a gyűlésen, mikor még csupasz kis poronty voltál. Úgy ám, én is az emberek között születtem. Nem láttam a dsungelt sohasem. Rács mögött etettek vastálból, míg egy éjszaka azt nem éreztem, hogy Bagira vagyok, a párduc, s nem játékszere az embereknek. És ekkor összezúztam talpam egy ütésével az ostoba zárat s ott hagytam őket. És mivel ismerni tanultam az emberek útjait, félelmesebb lettem a dsungelben még Sir Khánnál is. Igaz-e?

- Igaz, - szólt Maugli; - fél Bagirától a dsungelben mindenki - mindenki, csak Maugli nem.

- Oh, te kis ember vagy, - szólt gyöngéden a fekete párduc. - És amint visszatértem ide a dsungelbe én, úgy kell végre visszatérned te neked is az emberekhez, azokhoz, akik testvéreid, ha azt nem akarod, hogy a gyűlésben megöljenek.

- De hát miért akarna engem valaki megölni? Miért? - kérdezte Maugli.

- Nézz rám, - szólt Bagira, - és Maugli merően a szeme közé nézett. Fél perc sem telt bele, a hatalmas párduc félrefordította a fejét.

- Ezért, látod, ezért, - szólt végig csapkodva talpával a lombokon. - Még én magam sem tudok a szemed közé nézni, pedig én az emberek között születtem és szeretlek, kis öcsém. A többiek gyűlölnek, mert nem tudják kiállni tekintetedet; mert okos vagy; mert kihúztad lábukból a töviseket - mert ember vagy.

- Minderről nem tudtam eddig, - szólt Maugli elkomorodva, és vastag fekete szemöldökét összehúzta.

- Hogy szól a dsungel törvénye? Először üss és aztán beszélj. Nembánomságodból tudják, hogy te ember vagy. De légy okos. Mindig az jár az eszemben, hogy ha Akela legközelebb elvéti zsákmányát, - pedig mindennap nehezebben bánik már el a szarvasával, - a falka ellene és te ellened fordul. Gyűlést fognak tartani a sziklán, és akkor - akkor - megvan! - szólt Bagira felugorva. - Eredj le sebesen a völgybe, az emberek kunyhóihoz, s végy magadnak a piros virágból, amit ott növesztenek, hogy mikor itt lesz az ideje, legyen egy erősebb barátod, mint én vagy Balú vagy a falkából azok, akik szeretnek. Szerezd meg a piros virágot.

A piros virág a tüzet jelentette, mert a dsungelben senkisem nevezi a tüzet saját nevén. Minden állat halálosan fél tőle, és száz meg száz módot talál ki arra, hogy körülírja.

- A piros virágot - kérdezte Maugli. - Az ott nő a kunyhók mellett szürkületkor. Majd szerzek belőle.

- Meglátszik, hogy emberi poronty vagy, - szólt Bagira kevélyen. - Ne felejtsd el, hogy a piros virág kis fazekakban nő. Tégy szert rá gyorsan, s aztán tedd el a szükség idejére.

- Jól van! - szólt Maugli. - Megyek. De bizonyos vagy benne, kedves Bagirám, - szólt átölelve a párduc fénylő nyakát, s belenézve mélyen nagy szemébe, - bizonyos vagy benne, hogy mind ez Sir Khánnak a műve?

- Esküszöm a lakatra, melyet szétzúztam, hogy megszabaduljak, bizonyos vagyok benne, kis öcsém.

- Én pedig esküszöm az ökörre, amely megváltotta életemet, esküszöm, hogy megfizetek érte Sir Khánnak, talán kissé jobban is, mint megérdemli, - szólt Maugli, s ezzel elszaladt.

- Ember, valóságos ember, - dörmögött Bagira s újra elnyújtózott. - Oh, Sir Khán, sohasem volt még vadászat szerencsétlenebb, mint az, mikor most tíz éve ezt a kis békát kergetted!

Maugli futott, futott az erdőben pihenés nélkül, s vére forrt ereiben. Amint az esti köd fölfelé szállt, a barlang elé érkezett. Nagyot fújt és lenézett a völgybe. Farkas testvérei kint jártak, de farkas apó otthon hevert a barlang sötétjében, s Maugli lihegéséről mindjárt észrevette, hogy valami bántja kis békáját.

- Mi bajod, fiam? - kérdezte tőle.

- Valami ostoba mende-monda Sir Khánról, - válaszolt Maugli. - Ma éjjel a felszántott földe­ken fogok vadászni, - s ezzel nekivágott a bokroknak le a völgy ölében folydogáló vízhez. Egyszerre megállt, mert hallotta a vadászó falka ordítását, az üldözött Sambur[2] bőgését, s a horkanást, mikor a megszorult szarvas üldözőinek fordult. Majd felhangzott a fiatal farkasok kárörvendő, gúnyos üvöltése:

- Akela! Akela! Lássuk, mit tud Akela. Helyet a falka vezérének! Rajta, Akela!

Akela bizonyára ugrott s célját elhibázta, mert Maugli hallotta fogainak csattanását s Akela ordítását, amint Sambur fellökte előlábaival.

Maugli nem várt tovább, újra futásnak eredt. S amint a szántóföldek közé szaladt, a hol a falubeliek éltek, az ordítozás egyre gyöngébben hangzott háta mögött.

- Bagira igazat mondott, - szólt lihegve, a mint befúródott egyik kunyhó ablaka előtt egy takarmánycsomóba. - Holnap ránk kerül a sor, nemcsak Akelára, hanem énrám is.

Majd odaszorította arcát az ablakhoz s nézte a tüzet a tűzhelyen. Látta, hogy a gazda felesége oda-odament s fekete csomókkal táplálta, míg éjszaka volt. S amint reggel lett, s a köd megfehérült és lehült, látta, hogy a gazda gyereke felkap egy fonott, belül földdel kitapasztott fazekat, megtölti izzó zsarátnokcsomókkal, befödi takarójával s azután kimegy az istállóba őrizni teheneit.

- Ennyi az egész? - szólt Maugli. - Ha ilyen kölyök megteheti, akkor nincs mit félni tőle. Megkerülte a szögletet, szembe találkozott a gyerekkel, kikapta a kezéből a fazekat s azután, mialatt a gyerek rémülten ordítozott, eltünt a ködben.

- Nagyon hasonlítanak hozzám, - szólt Maugli, belefújva a fazékba úgy, amint a gazda fele­ségétől látta. - Éhenhal ez a valami, ha nem táplálom, - s gallyakat és száraz fakérget dobált a vörös parazsakra. Útközben felfelé a dombon találkozott Bagirával, akinek bundájában csillogtak a harmatcseppek, mint a gyöngyszemek.

- Akela elhibázta ugrását, - szólt a párduc. - Meg akarták ölni mult éjszaka, de rád is fájt a foguk. Kerestek mindenütt a dombon.

- A szántóföldeken jártam. Készen állok. Nézd csak! - szólt Maugli, s odatartotta Bagira elé a tüzes fazekat.

- Helyes! Csakhogy én azt láttam, hogy az emberek száraz ágat dugtak bele ebbe a vörös csomóba, mire csakhamar kinyílt az ág végén a piros virág. Nem félsz tőle?

- Nem. Mért félnék? Emlékezem is már, ha ugyan nem álom, hogy mielőtt farkas lett belőlem, a piros virág mellett feküdtem, s jó meleg volt és kellemes.

Maugli egész nap a barlangban ült s a tüzes fazekát őrizte. Száraz ágakat dugdosott bele s próbálgatta, melyik lesz legjobb. Végre talált egy kedvére való ágat, s este, mikor Tabaki odajött a barlang elé s rászólt nyersen, hogy várják a tanács sziklájára, nevetni kezdett, míg Tabaki el nem szaladt. Azután elment a gyűlésbe Maugli is, folyton nevetgélve.

Akela, a magányos farkas, sziklája mellett feküdt jeléül annak, hogy a falka vezéri tisztsége megüresedett. Sir Khán fel s alá járkált, nyomában a rajta élősködő farkasokkal, akik nyíltan hizelegtek neki. Bagira Maugli közelében feküdt, aki térde közé szorította a tüzes fazekat. Mikor valamennyien együtt voltak, Sir Khán beszélni kezdett, amit nem mert volna megtenni soha, mikor Akela még teljes erejében volt.

- Nincs joga beszélni, - súgta oda Mauglinak Bagira, - mondd meg neki. Hitvány kutya. Hadd ijedjen meg.

Maugli talpra ugrott. - Szabad farkasok, - kiáltott, - talán Sir Khán vezeti a falkát? Mi köze van egy tigrisnek a falka vezérségéhez?

- Mivel látom, hogy a vezéri tisztség még nincs betöltve s mivel megkértek, hogy beszéljek, - kezdte Sir Khán.

- Ki kért meg? - vágott szavába Maugli. - Hitvány sakálok vagyunk-e mindannyian, hogy ennek a barom-mészárlónak hizelkedünk? A falka vezéri tisztje nem tartozik másra, csak a falkára.

Nagy zsivaj támadt Maugli szavaira. Össze-vissza kiabáltak:

- Hallgass, emberi poronty! - Halljuk! - halljuk! Megtartotta mindig a törvényt!

Végre közbeharsogtak a falka öregebb tagjai:

- Halljuk a halott farkast!

Halott farkasnak a falka vezérét hívják attól a perctől fogva, mikor elhibázza ugrását, addig, amíg él; csakhogy ez nem sokáig tart.

Akela fáradtan emelte föl szürke fejét:

- Szabad farkasok s ti többiek is, Sir Khán sakáljai, tizenkét esztendeig vezettelek benneteket ide-oda vadászatra, s ez alatt az idő alatt senkisem bénult meg, senkisem esett tőrbe közületek. Most elhibáztam ugrásomat. Ti tudjátok legjobban, hogy történt a dolog. Ráhajtottatok egy erős, ép szarvasra, hogy nyilvánvalóvá legyen gyöngeségem. Ügyesen volt kieszelve. Most jogotok van rá, hogy itt a tanács szikláján megöljetek. Azt kérdem hát, ki áll ki, hogy végez­zen a magányos farkassal? Mert az meg a dsungel törvénye szerint az én jogom, hogy csak egyenként jöhettek.

Hosszú szünet állt be, mert egyik farkasnak sem volt kedve rá, hogy egyedül harcoljon Akelával életre-halálra.

Majd bömbölni kezdett Sir Khán: - Eh! Mi dolgunk evvel a fogatlan vén bolonddal? Ki van mondva, hogy meg kell halnia! Az emberi poronty az, aki nagyon is sokáig élt már. Szabad farkasok, az én zsákmányom volt kezdettől fogva. Adjátok hát ki nekem. Beleuntam már ennek az emberi farkasnak az ostobáskodásába. Tíz éve garázdálkodik már a dsungelben. Adjátok hát ki nekem, mert különben itt fogok vadászni mindig s egyetlen darab csontot sem adok nektek zsákmányomból. Hiszen ember, emberek porontya, és szívem legmélyéből gyűlölöm!

Erre ordítozni kezdett a falkának több, mint a fele:

- Ember, ember. Mi dolga van köztünk egy embernek? Takarodjék oda, ahova való.

- Hogy ellenünk hajszolja a falvak lakóit? - kiáltott Sir Khán. - Nem így! Adjátok ki őt nekem. Hiszen ember, és nincs köztünk senki, aki a szeme közé tudna nézni.

Akela felemelte újra a fejét és így szólt:

- Együtt evett velünk. Együtt aludt velünk. Felhajtotta számunkra a vadat. Soha meg nem szegte egyetlen betűjét a dsungel törvényének.

- Én pedig egy ökröt fizettem érte, mikor befogadtátok magatok közé. Egy ökör ugyan nem sokat ér, de Bagira becsülete olyasvalami, amiért, ha megengeditek, talán küzdeni fog, - szólt Bagira oly szeretetreméltóan, amint csak tellett tőle.

- Egy ökör, amelyet tíz év előtt adtál! - morgott a falka. - Mit törődünk tíz esztendős csontok­kal?

- Vagy inkább mit törődtök azzal, amit igértetek? - szólt Bagira, megvillantva fehér fogait. - Csakugyan megérdemlitek, hogy szabad farkasoknak neveznek!

- Semmiféle emberi poronty nem futkoshat a dsungel népével, - üvöltött Sir Khán. - Adjátok ki nekem!

- Testvérünk mindenképen, ha nem is vérünkből való, - folytatta Akela, - s ti meg akarjátok itt ölni? Csakugyan nagyon sokáig éltem. Nehányatokból barom-evő lett, másokról meg azt hallottam, hogy sötét éjszakákon Sir Khán vezetésével kószálnak s ellopkodják a falubeliek küszöbéről a gyerekeket. Tudom tehát, hogy gyávák vagytok, s hogy most gyávákhoz beszé­lek. Bizonyos, hogy meg kell halnom, s hogy életemnek nincs értéke, mert különben felajánla­nám az emberi poronty helyébe. De a falka becsületéért, amelyről, mióta nincs vezetőtök, megfeledkeztetek, - igérem, hogy ha a porontyot útjára bocsátjátok vissza falujába, egy fogammal sem fogok védekezni, mikor itt lesz az ideje annak, hogy meghaljak. Meghalok majd küzdelem nélkül. Így legalább is hárman megmaradtok a falkának. Többet nem tehetek; de ha akarjátok, megóvlak attól a gyalázattól, hogy egy testvéreteket megöljétek, aki ellen nincs semmiféle kifogás, akinek pártját fogták, s akit megváltottak, mikor a dsungel törvénye szerint falkánkba fogadtuk.

- De mikor ember - ember - ember! - morgott a falka; s a farkasok csaknem valamennyien Sir Khán köré kezdtek csoportosulni, a ki jobbra-balra csapkodott a farkával.

- Most már rajtad a sor, - szólt Bagira Mauglinak. - Mi már csak harcolhatunk.

Maugli felegyenesedett - kezében a tüzes fazékkal. Azután kinyujtotta karjait s arcába ásított a gyülekezetnek. De valósággal majd megőrült dühében és fájdalmában, mert a farkasok farkasok módjára sohasem mondták meg neki, mennyire gyűlölik.

- Elhallgassatok! - kiáltott. - Semmi szükség erre a csaholásra. Szívesen maradtam volna farkas veletek életem végeig; de ma éjszaka annyiszor mondtátok, hogy ember vagyok, hogy érzem már magam is szavaitok igazságát. Nem is foglak hát ezentúl testvéreimnek nevezni benneteket, hanem kutyáknak, ahogy emberhez illő. Mit fogtok vagy mit nem fogtok tenni, azt nem ti határozzátok el. Az az én dolgom lesz; hogy minél világosabban lássuk a dolgot, íme hoztam nektek én, aki ember vagyok, egy kis piros virágot, amitől féltek, ti kutyák.

Földhöz csapta a tüzes fazekat, s a szétguruló vörös széndarabok belekaptak egy csomó száraz mohába, amely lángra lobbant, mire az egész tanács rémülten hátrált a magasba szökkenő lángnyelvek elől.

Maugli pedig beledugta száraz ágát a tűzbe s mikor a galyak ropogva égtek, megforgatta az ágat feje fölött a kuporgó farkasok közt.

- Mesterük vagy, - szólt Bagira elfojtott hangon. - Mentsd meg Akelát a haláltól. Mindig barátod volt.

Akela, a mogorva vén farkas, aki soha életében nem kért kegyelmet, esdeklő pillantást vetett Mauglira, aki ott állt csupaszon, mialatt hosszú fekete haja vállát verdeste a lobogó ág fényé­ben a táncoló árnyékok között.

- Jól van! - szólt Maugli lassan körültekintve. - Látom, hogy kutyák vagytok. Elhagylak benneteket s népemhez megyek, - ha ugyan van népem. A dsungel bezárul mögöttem, s el kell felednem beszédeteket és társaságtokat. De irgalmasabb leszek nálatok. Mivel testvéretek voltam mindenben, ha nem is vagyok véretekből való, igérem, hogy amikor ember leszek emberek között, nem árullak el benneteket az embereknek úgy, amint ti elárultatok engemet.

Szétrúgta lábával a tüzet, úgy, hogy a szikrák sisteregve szálltak a magasba.

- Ne legyen harc köztem és közöttetek. De mielőtt távozom, le kell számolnom valakivel.

Odalépdelt, ahol Sir Khán ült, rámeredve bambán a lángokra, s megragadta az állán lógó szőrcsomót. Bagira követte Mauglit, mindenre készen.

- Állj fel, kutya! - kiáltott Maugli. - Állj fel, mikor ember szól hozzád, mert különben meg­gyuj­tom a bundádat!

Sir Khán füle odalapult a fejéhez. Behunyta a szemét, mert a tüzes faág nagyon közel ért hozzá.

- Ez a baromölő mondogatta, hogy megöl a gyűlésben, mert nem ölhetett meg akkor, amikor kis poronty voltam. Nos hát ekkép verjük meg a kutyákat, mikor emberek vagyunk. Moccanj csak, Lungri, de akkor torkodba dugom ezt a piros virágot!

Ráütött Sir Khán fejére a faággal, s a tigris nyöszörgött és panaszosan üvöltött halálfélelmé­ben.

- Fuj! Megpörkölt dsungel-macska - most elmehetsz! De ne feledd, hogy ha legközelebb visszatérek a tanács-sziklára, úgy jövök, ahogy emberhez illik, és Sir Khán bundája a fejemen lesz. Ti többiek pedig tudjátok meg, hogy Akela szabadon mehet s élhet, ahogy kedve tartja. Nem fogjátok megölni, mert én nem akarom. Most pedig, remélem, nem ültök itt tovább, kilógatva nyelveteket, mintha volnátok valakik. Kutyák vagytok, akiket elkergetek - ekkép! Takarodjatok!

A tűz őrült szikrákat hányt a faág végén. Maugli szétcsapott vele a körben jobbra-balra, a szikrák megpörkölték a farkasok bundáját, akik üvöltve szaladtak szanaszéjjel. Végre nem maradt ott más csak Akela, Bagira, s vagy tíz farkas, akik mindig Maugli pártját fogták.

És ekkor fájni kezdett valami Maugli keblében, ahogy eddig nem fájt még soha életében. Elakadt a lélekzete, zokogni kezdett s arcán könnyek peregtek végig.

- Jaj, mi ez? Jaj, mi ez? - kérdezte. - Nem akarom itt hagyni a dsungelt, és nem tudom, mi bajom van. Meghalok talán, Bagira?

- Nem, kis öcsém. Könnyezel csupán úgy, ahogy az emberek szoktak, - szólt Bagira. - Most tudom, hogy férfi vagy és nem vagy többé gyerek. Mostantól kezdve zárva van előtted a dsungel. Zokogj csak, Maugli. Hiszen csak könnyeid peregnek.

Maugli leült és zokogott, hogy majd megszakadt a szíve. Nem sírt még soha életében.

- Most, - szólt végre, - elmegyek az emberekhez. De először búcsúznom kell az anyámtól. - S elment a barlangba, ahol farkas anyó élt az apóval, s kisírta magát bundájára dőlve; a négy kis farkas pedig keservesen üvöltött körülötte.

- Nem fogtok elfelejteni? - kérdezte Maugli.

- Soha, soha, amíg nyomodat követhetjük, - szóltak a fiatal farkasok. - Gyere el a domb lábá­hoz, ha már ember leszel, s majd ott beszélgetünk. Mi pedig elmegyünk éjjel a szántóföldekre játszani veled.

- Gyere el nemsokára! - szólt farkas apó. - Óh kis bölcs békám, gyere vissza nemsokára, mert anyád meg én már öregek vagyunk.

- Gyere el nemsokára! - szólt farkas anyó, - csupasz kis magzatom; mert, tudd meg, hogy bár emberek fia vagy, sokkal jobban szerettelek mindig, mint a saját kicsinyeimet.

- Eljövök bizonyosan, - szólt Maugli; - és ha eljövök, azért lesz, hogy Sir Khán bundáját leterítsem a tanács-sziklán. Ne feledjétek el! Mondjátok meg a többieknek is a dsungelben, hogy ne feledjenek el soha!

Derengeni kezdett a hajnal, mikor Maugli lefelé ment egyedül a domboldalon, hogy talál­kozzék azokkal a titokzatos lényekkel, akiket embereknek neveznek.

MAUGLI BOSSZÚJA.

Mikor Maugli a tanács-sziklán vívott harc után távozott a farkasbarlangból, lement a fel­szántott mezőkre, ahol a falvak lakói éltek. De megállni még nem akart, mert nagyon közel volt a dsungelhöz s tudta, hogy legalább is egy gonosz ellenséget szerzett magának a gyűlésen. Tovább sietett hát a völgybe vezető göröngyös országút mentén s egyenletes ügetéssel szaladt rajta vagy húsz angol mérföldet, míg végre teljesen ismeretlen vidékre jutott. A völgy tágas siksággá szélesedett, melyet szikladarabok hintettek be s mély vágások barázdáltak. Egyik végén kis falu volt, a másikon belenyúlt a dsungel sűrűje merész karéjban a rétek közé, ahol úgy ért véget, mintha sarlóval vágták volna el. A sikságon mindenfelé marhák és bivalyok legelésztek. A gulyákat őrző kis fiúk, a mint meglátták Mauglit, ordítani kezdtek és futásnak eredtek; a sárga kóbor ebek pedig, rendes lakói minden indiai falunak, csaholásba törtek ki. Maugli tovább haladt, mert éhes volt s amint a falu kapujához ért, egyik oldalán hatalmas tövisbokrot látott, amelyet esténkint védelmül a kapu elé szoktak húzni.

- Nmf! - szólt nagyot nézve, mert éjente, ha zsákmány után kóborolt, nem egyszer akadt már efféle torlaszra. - Hát még itt is félnek az emberek a dsungel lakóitól?

Leült a kapu mellé s amikor kilépett rajta egy férfi, Maugli felállt, eltátotta a száját s ujjával beléje mutatott, így jelezve, hogy enni szeretne. A férfi rámeredt s aztán futni kezdett vissza­felé végig a falu egyetlen utcáján, a pap nevét kiáltozva, aki nagy testes ember volt, fehér ruhát hordott s homlokán piros és sárga jelek voltak. Meg is jelent a pap csakhamar a kapuban s jött vele vagy száz falubeli is, akik elbámészkodva fecsegtek, kiabáltak s oda-oda mutattak Mauglira.

- Nincs ezekben az emberfélékben semmi illemtudás, - szólt Maugli magában. - Csak a szürke majmok viselkednek így.

Hosszú haját dacosan hátrarántotta s haragos képet vágott a tömegre.

- Mitől féltek? - szólt a pap. - Nem látjátok a karján és lábán a sebhelyeket? Csupa farkas­marás. Farkaskölyök, aki megszökött a dsungelből.

Természetes, hogy a kis farkasok játék közben nem egyszer erősebben odakaptak Mauglihoz, mint szándékukban volt, úgyhogy Maugli keze, lába tele volt fehér forradással. De Mauglinak a világon legutoljára jutott volna eszébe azt mondani, hogy ezek harapások, mert nagyon is jól tudta, mi az igazi harapás.

- Arré! arré! - szólt egyszerre két-három asszony. - Szegény gyerek! Hogy összeharapdálták a farkasok! Pedig szép fiú! Olyan a szeme, mint a parázs-tűz. Akármi legyek, Messua, ha nem hasonlít fiadhoz, akit elrabolt a tigris.

- Hadd lám, - szólt egy asszony, akinek súlyos rézkarikák csörögtek a csuklóján és a bokáján s tenyerét szeme fölé tartva, figyelmesen megnézte Mauglit. - Óh nem! nem az, - szólt végre. - Sokkal vékonyabb, pedig különben szakasztott mása a fiamnak.

A pap okos ember volt. Tudta, hogy Messua a leggazdagabb falubelinek a felesége. Fölnézett hát egy pillanatig az égre s azután ünnepélyesen így szólt:

- Amit elvett a dsungel, a dsungel, visszaadta. Vidd házadba a fiút, testvérem, s tiszteld tovább is a papot, aki belát mélyen az emberek életébe.

- Az ökörre, melyért megvásároltak, - szólt Maugli magában, - úgy vagyok ezzel a sok fecsegéssel, mintha újra a falkába akarnának fölvenni. De ha már egyszer ember vagyok, üsse kő, legyek egészen az.

A tömeg szétoszlott, mikor az asszony kunyhójába vezette Mauglit, ahol nem volt egyéb, mint egy vörösre mázolt ágy, egy gabonának való agyagedény, melyre tréfás alakok voltak rá­égetve, vagy egy féltucat rézfazék, egy kis fülkében az egyik hindu-isten képmása s a falon egy valóságos tükör, amilyet nyolcz centért árulgatnak a falu szépeinek.

Messua adott Mauglinak tejet és kenyeret, aztán a fejére tette a kezét s mélyen a szeme közé nézett, mert csakugyan azt gondolta, hogy talán mégis a saját fia jött vissza a dsungelből, ahol a tigris elragadta. Így szólt hát Mauglihoz: - Nathu! oh Nathu? - De Mauglin egy csöppet sem látszott meg, hogy ismeri ezt a nevet.

- Nem emlékszel arra az időre, mikor szép új cipőt kaptál tőlem?

Megtapogatta Maugli lábát; de csaknem oly kemény volt, mint a szarú.

- Nem, - szólt elszomorodva; - ezen a lábon sohasem volt cipő: de nagyon hasonlítasz Nathúm­hoz s ezért mostantól kezdve a fiam leszel.

Maugli kényelmetlenül érezte magát, mert soha életében nem volt még födél alatt; de egy pillantás a szalmatetőre meggyőzte őt arról, hogy akkor tör keresztül rajta, amikor kedve tartja s hogy az ablakban sincsenek keresztfák.

- Mi hasznom van belőle, hogy ember vagyok, - szólt végre magában, - ha nem értem az emberek beszédét? Oly ostoba vagyok most itt s olyan zavarodott, amilyen bármelyik ember volna, ha közénk kerülne a dsungelben. Meg kell tanulnom a nyelvüket.

Nem hiába tanulta meg a farkasok között utánozni a szarvasok hívó szavát s a kis vaddisznók röfögését. Alig ejtett ki Messua egy szót, Maugli tüstént csaknem tökéletesen utána mondta s még be sem esteledett, megtanulta a kunyhóban egy csomó tárgynak a nevét.

Alvás idején azonban újabb nehézség támadt, mert Maugli sehogysem akart a párducverem­hez hasonló kunyhóban aludni s amint bezárták az ajtót, kimászott az ablakon.

- Legyen meg az akarata, - szólt Messua férje. - Gondold meg, hogy mostanáig nem igen alhatott ágyban sohasem. Ha csakugyan azért jött, hogy fiúnkat pótolja, nem fog megszökni.

Így aztán Maugli a mező szélén nyújtózott el egy hosszú gyepes tisztáson; de mielőtt behunyta volna a szemét, puha szürke orr ért álla alá.

- Puh! - szólt Szürkécske, farkas anyó legidősebb kölyke, - ez aztán silány jutalom azért a húsz mérföldért, amelyet érted befutottam. Egész ember-szagod van már a füsttől és a korom­tól. Ébredj, kis öcsém; újságot hozok.

- Jól vagytok mindnyájan a dsungelben? - kérdezte Maugli, nyakába borulva.

- Mind jól vannak azokon a farkasokon kívül, akiket megpörkölt a piros virág. De most ide figyelj. Sir Khán más messze vidékre ment vadászni, amíg bőre meg nem újul, mert csúnyán megperzselődött. De megesküdött, hogy ha visszatér, csontjaidat a Vaingungába szórja.

- Ebbe még nekem is lesz beleszólásom. Magam is tettem egy kis fogadást. De az újság mindig jó. Ma éjjel nagyon fáradt vagyok, csak úgy zúg a fejem a sok újságtól, Szürkécske; de te csak hozz hírt nekem mindenről ezentúl is.

- Nem felejted el soha, hogy farkas vagy? Nem feledkezel meg rólunk az emberek kedvéért? - szólt Szürkécske aggodalmasan.

- Nem én, soha. Szeretettel fogok visszagondolni mindig rád és mindnyájatokra a barlangban; de gondolni fogok mindig arra is, hogy a falkából kiüldöztek.

- S hogy kiüldöznek talán még egy másik falkából is. Mert az emberek végre is csak emberek, kis öcsém, s fecsegésük olyan, mint a tavi békák kuruttyolása. Ha megint fölkereslek, a bambusz­nádasban várok majd rád a legelő szélén.

Ez éjszakától kezdve vagy három hónapon át Maugli nem igen tette ki a lábát a faluból. Szorgalmasan tanulmányozta az emberek életmódját és szokásait. Először is ruhát kellett viselnie s ez iszonyúan gyötörte; azután meg kellett ismerkednie a pénzzel, aminek jelentő­ségét sehogysem tudta megérteni, s a szántás-vetéssel, aminek nem tudta belátni a hasznát. Sokszor megharagudott a falubeli kis gyermekekre is. Szerencsére, a dsungel törvényéből megtanulta, hogy a hidegvért mindig meg kell őrizni, mert a dsungelben ettől függ az élet és a táplálék; de mikor a gyerekek csúfot űztek belőle, mert nem akart velük játszani, vagy sár­kányt eregetni, vagy mert rosszul ejtett ki egy-egy szót, ilyenkor csak azért nem ragadta meg, csak azért nem tépte őket darabokra, mert tudta, hogy igazi vadászhoz nem méltó, csupasz kis porontyokat megölni. Fogalma sem volt saját erejéről. A dsungelben ugyanis gyönge volt a fenevadakhoz képest; a falubeliek azonban azt mondták, hogy olyan erős, mint a bika. Annyi bizonyos, hogy a félelemről sejtelme sem volt, mert mikor egyszer a falu papja azt mondta neki, hogy a templomban levő isten megharagszik rá, ha megeszi a pap mangóit, Maugli fel­kapta a bálványt, elvitte a pap házába s arra kérte a papot, mérgesítse f

Oldal: A dzungel könyve
Szórakozz jól! - © 2008 - 2024 - viccmaniaa.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat