GÁRDONYI GÉZA

 

AGGYISTEN BIRI!

 

regény

 

I.

Nagy deszka-ház egy bányatelepen.

Az amerikai hold beléje világol a szennyes tetőablakon által, - száznál is több szűrre, subára. Szűrös és subás alvók. Földre hintett szalmán. Az idő hideges még, pedig már künn a kertek alján virágzik a mandulafa.

Hajnal felé egy hanyatt-fekten alvó megmozdul: mély lélekzet-szakadással mozdul meg a vackán. Megnyitja a szemét, és a gerendákra bámul. Gerendák, szarufák, hosszan csüggő poros pókháló-foszlányok, - mi a bámulni való azokon?

Fiatal legény a bámuló megébredt. Bajusza is alig barnul még. A képe oly színtelen, mintha három napig el volt volna ásva a földbe. Hát el is volt. Nem három napig, hanem hét esztendeig. Hét esztendeje hogy bányamunkás. Ámbátor az is lehet, hogy azért is halaványabb a többinél, mert a haja fekete és hosszan simul az arcához. Fölemelkedik. Ül. És a két tenyerében lógatja a fejét.

Álmodott az imént...

Azt álmodta, hogy otthon van, és hogy az anyja koporsója mellett áll az udvaron. Ünnepi ruha van rajta, és a kalapja a kezében. És senki más csak ő meg egy leányka. Az udvar elején a pap fekete palástban. Meg a kántor. A szokott szürke nadrág van a kántoron, a térdén-buggyos, és csizma. Mellettük két minisztráns gyerek. Az egyiknél a tömjén-lóbáló, másiknál a szentelt­vizes buzogány.

A kántor nyaka megnyullad:

Jézusomnak kegyelméből ím elértem végemet...

A legénynek a mellét fájdalom szorítja el.

De még annál a fájdalomnál is erősebb a csodálkozása, hogy azt a leánykát látja a koporsó mellett. A leányka 8-10 éves. Ünnepi vállbodros ingujj van rajta, s mellen átkötött virágos kék­selyem nyakkendő. A kántor énekére a koporsóra borul, és öleli a koporsót vékony karjaival.

Ki az a leány? Neki nincs leánytestvére, csak öccse van. Az öccse... Mért nincs ott az öccse is?

A macska átfut a koporsó alatt. A minisztráns ájtatos kedvvel lóbálja a füstölőt. A kántor másik oldalra vetett nyakkal énekli tovább:

Amíg éltem e világban, benned bíztam Istenem...

Ki az a leány?

A leányka fölemeli az arcát, s a legényben elhűl a vér: a leányka Biri, Mácséknak a leánya.

Az!

Mit keres az itt... azzal a fehérre szomorodott piros-alma képével, egymásnak ágaskodó csúnya szemöldökével!...

Az!

És lám még ő, a rusnya béka, még ő csodálkozik: oly szigorúan fordul rá azzal a nagy fekete szemével, mintha épp őneki nem volna jussa rá, hogy mellette álljon a koporsónak.

----------

No bolond, kínos álom!

Meg is ébredt reá.

Fölült a vackán.

Gondolkodott:

- Anyám meghalt, bizonyosan meghalt. S tán épp ebben az órában halt meg. És tán az öcsém is meghalt mán előbb: nincs aki anyámat elsirassa, - azt példázza az a majom táncosa.

Ködök ereszkedtek az elméjére, s forogtak sötéten, lomhán, gyászosan. Hallani vélte a csen­dítést, amint az anyjáért csendítenek, s a vékonyan síró harangszó átszáll a falun, át a réten, szőlőhegyen. A szomszéd falun is. Tengeren is...

- Nem, a tengeren nem száll át.

Az apjára tekintett. Mellette feküdt az apja, s csak a füle vöröslött ki a subából. Felköltötte volna, de eszébe ötlött, hogy az öregek ittak tegnap. Zöldcsütörtök estéje volt tegnap: a nagypéntek bányában is ünnep. Ünnep előtt mindig isznak az öregek.

De talán nem is igaz, hogy az anyja meghalt? Halottal álmodni, csak essőt jelent.

Visszahanyatlott a vackára, s a másik oldalára fordult.

Azonban nem bírt elaludni.

A leánykára gondolt, akire gyűlölettel villant az emlékezése. S egyszerre maga előtt látta a falut: a nádtetős házakat, középen a magasra nyúló rozsdás-fedelű tornyot, tyúkos-ludas utcát, istálószagú udvarokat, leveletlen akácfákat, hanyatló karfájú hidat a Pogányfordító-árkon, a faluvégen.

*

S egyszerre mintha otthon volna s nem is volna felnőtt legény, hanem csak tizenkét éves gyerek: nagy-csizmás, foltos-bekecsű gyerek. A hóna alatt iskolás-tarisznya, a fején kopott­szőrű süveg.

A falu sáros. A nádtetők március első melegében párálnak. Út még az alvégen nincs is tapos­va. Aki arra jár, csak nagy ügyeskedésekkel, meg-megakadásokkal járhat a kerítések mellett.

Soha annyi dolga a csizmadiának nem volt. Ő is hozzá igyekezik, hogy az apja csizmáján megvarrassa a feslést.

- Tíz fillérnél többet ne ígérj! - rágta a fülébe az anyja. Ha huszat kér, mondd, hogy tavaly se vót több tíznél, pedig tavaly két helyen varrt rajta.

Egyúttal egy taligakeréknyi tálat is bízott reá. A szomszédban Salánkyéknál hevert az a tál farsang óta, de hogy Salánkyné beteg, őnekik izent át:

- Elvihetné tán Palika, ha bemegy a faluba.

No igyekezik is Pali a csizmával meg a nagy cseréptállal, igyekezik a tavaszi sárban.

S ím ahogy előrepillant egyet, egy sárgaszoknyás leánykát lát vagy száz lépésnyire maga előtt.

Sárgaszoknyás leányka van a faluban több is, és csakúgy csizmában járnak, csakúgy át van kötve rajtok egy rojtos szélű pamut-nagykendő. A kosár se valami különös a lányka karján, - mégis rögtön megismeri:

Biri ő, Mács Biri!

S egyszerre vadütő kedv lobog át az erein.

Birit ő verni szokta, vagy legalább is megtaszítani, megrúgni, vagy meghajigálni, vagy a haját megrántani, ha senki sincs közel. Viszont Birinek a bátyja, a tizennégy éves Lukács, őt szokta ütni, rúgni, taszítani, ha megszoríthatja valahol. Egyszer igen megcsépelte.

Az ellenségeskedés még az öregapákról való. Mindenki békében él a faluban, csak Mácsék és Kelesséék nem köszöntik egymást. Néma harag az öregekben, csupán a gyermekek torzsal­kodnak.

Birike gyanutlanul lépked a sáros gyalogúton. Lépked hol lábujjhegyen, hol sarkon. Helyen­kint megáll, s utána kettőt-hármat szökken. Kő áll ki olyan helyen a sárból. Depersze ritkásan, nagyok lábához mérten. Másutt csak a kihajló licium-sövény segítkezik a sárban-járón. Birike is belekapaszkodik Kajtárék háza előtt a sövény üstökébe, és oldalaslag járja a német táncot, - járja egynehány méternyire. Megint másutt csak öt-hat lábnyomdék kereklik apró szigetenkint az agyagos barna sárban. Valami elszánt csizmának a nyomdoka lehetett az első: a többi már abba hágdosott.

Birike megint ugrál, mint a pipiske.

Az út gondja úgy elfoglalja hogy nem is tekint hátra. Hej pedig... gonosz igyekezettel sandalog, és szökdécsel a fiú utána a leánykának. Neki semmi se a köveken-szökellés, a sövénybe-kapaszkodás, a lábnyomdékok megtáncolása. Hátra-hátra tekint: látja-e majd valaki ha utóléri a leányt? Az udvarokba is bepillant: ki hallja, ha netán sikít a leány? S közben azon is tűnődik: mi van a kosarában?

Birike megint kapaszkodik a sövénybe, Oroszlán takácsékéba.

Asszonyi hang szól ki onnan:

- Hova te csepp? Elveszel ebben a nagy sárban!

- Kántorné tésasszonyomho, - csiripeli a leányka - kacsatojást viszek neki.

- Vigyázz: el ne törjön.

- Széna közt van. Dicsérjük Jézust.

- Mindörökké kedves.

A fiú meglassúdik: itt nem tanácsos sárba ugrasztania a leányt. Azonban Móróczék házánál kutya csahol ki a kerítésen, s a leány visszatekint reá, - meglátja a nagy kutyát is.

Látszik rajta, hogy megdöbben. Jaj: át nem térhet az út másik felére. Jaj: Döméékhez se húzódhatik be, mert ott is kutya van, - kis, fehér, metszettfarkú kutya, és vicsorgón ugató. A kutyák nem szokták bántani a nőket, sem a kicsiket, sem a nagyokat, de Döméék kutyája nem igen különböztet. Harapni ugyan nem harap, de csahol: és hátha csak egyszercsak mégis harap? Jaj!

S Birike ijedten ugrál a sárban.

Bábonyiék előtt egy hosszú palló hever a habarékban. Ott kissé vápás az út, odagyűlt a sárlé. A csizmák ott megmerülnének, és a világforgalom ott merőben megakadna, ha ki nem tették volna Bábonyiék a négyméteres hosszú deszkát.

Birikének most minden reménysége az a deszka. Ha arra eljut, végigfut rajta mint a nyúl, s amíg a fiú odaér, ő addiglan megútazza a sarat mind Kaponyáékig, akik szerető sógorok.

Közben szorongó szívvel gondol arra is, hogy a fiúnak hosszabb a lába: bizonyos, hogy a haját kapja el, a gonosz, mint a multkor. És sietése közben hátrakap és előre rántja az alig arasznyi vékonyka fonadékot.

Node hálistennek: itt már a palló.

A palló okos elhelyezéssel nyúlik végig a sárnak temérdekjén, sőt már száraz is a két vége. Hogy a nap reá süt, - a két vége fölhajlik.

Biri ráugrik, s fut, mint a nyúl.

Azonban, hogy a végére ér, hallja már mögötte a fiú csizmájának gonoszgyors dobogását.

A pallón túl sajnos még híg a sár, és se nyomdok nincs benn, se kő: megint ippaszkodj-kapaszkodj a szúrós sövénybe. Jaj!...

És sovány kis keze ijedten ragaszkodik a licium csupasz hajladékaiba.

Két méternyire se haladt a pallótól, mikorra már a fiú a palló vége felé dobog.

Biri elbocsátja a sövényt és beletop a sárba.

A fiú meg hopp: felugrik a palló felhajló végén, és... a híg sár hosszú lövelletben feccsen Biri után...

A szép sárga szoknya!...

- Oh hogy az Isten!... rivakodik meg Biri.

És felkap egy csomó híg sarat. Szembe pöndörül.

- Hozzám merd csapni! - fenyegetődzik a fiú - hozzám merd csapni!...

- Oh hogy az Isten...

- Itt hempergetlek meg, ahol legmélyebb!...

A leány még egy percig meredten néz, aztán elveti a sarat, és rázza a kezéről.

- Cudar!... Boriszák Kelesse!...

- Tolvaj Mács!

- Az a részeges apád!...

- Majom táncosa!... Csin-csin, bum-bum!...

Az előbbi évben medvetáncoltató járt a faluban. Majma is volt, az is táncolt. Kis kintornával muzsikált a talján, és rézcsincsát csattogtatott hozzá. A zenére Biri is megmozdult a nézők között, taktusra ringatta a kis csipejét.

- Táncolj a majommal! - biztatták nevetve.

Attól fogva csúfolták a gyerekek majom táncosának.

- Majom táncosa!... Csin-csin, bum-bum!...

A leány haragos sírással néz szét, s megörvend, hogy egy ködmenes pipás ember ötlik ki a Kaponyáék kapuján. No megörvend, mint valami mennyei jelenésnek. Lerázza a könnyeit, hogy lásson. S az a furcsa egymásnak ágaskodó két szemöldöke boldogan fordul a pipás emberre:

- Csető bácsi!

Az ember már rá is mordul a gyerekre:

- Mit csinálsz avval a lánnyal?

- Sárral dobál, - panaszolja gonosz színeskedéssel a gyerek - láthassa kend a kezén...

----------

S egyszerre, - mintha boszorkányostor suhantására változna a világ - mind a ketten a szőlő­hegyen vannak a csorgónál...

A hegyoldalban van az a csorgó, az útfélen, Bábonyiéknak a parlagja alatt. Köves kis hegyrész az a parlag, negyedholdnyi terméketlen hely. Gyér vadfű tengődik fenn rajta, s nehány bokor csenevész varjú-tövis. De lent a partköveket vadborostyán borítja, s onnan csoronkál a víz egyméternyi magasból egy vörhenyeges szürke nagy sziklakő válláról, - csoronkál tavaszszal két-három ujjnyi vastagon, nyáron vékonyabban. Tiszta jó víz, s hideg. Csak néha lassan telik a korsó.

Kinn vannak ők is. Nyitnak.

Új fű zöldikél a mesgyéken, és kék virágocskák tarkítják a füvet. Ibolya az, mindenfelé ibolya. Az ibolya-illat egybelanyhál a bontott föld éltető szagával. A nap enyhén sugárzik. A kaszáló fölött pacsirta csicsereg a kápráztató magasban.

- Eredj Palikám, hozz vizet, - mondja az anyja.

S ő lódul a fekete korsóval le a hegyről. Át a mogyoróbokrok között. Zörgeti kedvvel a korsót.

Ki áll ott a csorgónál?

Biri.

S Pali szeme villan, ahogy a farkasnak a szeme villan, mikor bárányra bukkan az erdőszélen.

- Megá’: lesz most szoros!

Biri ott tartja a korsót. Tartja nyugodtan, gyanutlanul, válla magasában. Kék indigó szok­nyács­káját begyűrte a combocskái közé, hogy a víz rá ne föcsöljön. Térdig meztelen lábacskáján egymás mellé illesztette, úgy áll a cipónyi vizes kövön. Körülötte csak egy-két szomjas méhecske dönög.

Tartja a korsót.

De megérezte-e a veszedelmet? vagy hogy a fiú borsójának a zörgését neszelte meg? - aggodalommal tekint hátra. Rettenetes aggodalommal tudja mereszteni azt a csúnya fekete szemét. De éppen ez a tetszik!

- Férébb onnan! - rikkantja a farkas, a hatalmas.

Mintha volna ott férébb! Dehiszen épp ez a mulatság az ügyben.

A csorgó alatt pocséta van gólyahírrel és törpe sással benőtt pocséta, szélrül tónyomokkal és ökörnyomokkal körül-liggatott pocséta. Azon át öt lapos kő. S a forrás előtt csak épp hogy állni lehet. Birinek mármost vagy bele kell süppekednie a pocsokba, vagy visszabátorkodnia a köveken, - ha mer!...

- Férébb onnan!

- Várj, - pihegi a bárány ijedten, - jaj!...

- Én várjak-e?

S a fiú gyors szökemléssel terem ottan.

Biri meglippen mint a tyúk. Vállal a vizes sziklafalhoz szorong. A nyakát is úgy összehúzza, mintha máris érezné az ütést. Ijedtében makogni se tud már.

- Eredj hát! - rikkantja a hatalmas.

S belekap a leány nyakán kéklő üvegkalárisba: annálfogva akarja a sárba lódítani.

A kaláris zsinórja azonban elszakad. A szép türkiszszín-gyöngyszemek szertepergenek.

- Jaj!

S a jajjal belelöttyen Birike, bele, bele térdig a pocsolyába.

- Még utamba mer állani! - dohog diadalmasan a hatalmas.

----------

*

A legény, aki képzeletében újra végigéli ezt a jelenetet, az egyik alvónak erős meghorkanására egyszerre a valóság állapotára ocsudik:

Amerikában van, bányamunkás az apjával együtt, - szénbánya munkása.

Maga a pap tanácsolta nekik, az öreg pelébános főúr, hogy odamenjenek. Nem sok időre, csak egynehány esztendőre.

Az asszonynak mondta pedig ezt a pap, hogy az asszony őhozzá ment a panaszával: egyre részegesebb az ura, egyre több az adósság. És a pap ismerte a nótát, amely így kezdődik:

Verd meg Isten azt a papot...

- Csak biztasd rá az uradat. Én is a lelkére beszélek: szokjék le az idegen ég alatt az italról, és fizesse meg apránkint az adóságát a kocsmárosnál.

Hosszú és kedvetlen tanácskozások indultak akkor otthon a hajlékban. Az asszony sírt, hogy jaj, ő nem marad magára. Kelessének lógott a feje. (A pap okos ember, tanult ember, a szava Isten szava. Dehát Amerika messze-idegen világ: hogy lehessen elhagyni házat, földet, asszonyt, gyerekeket?!)

S ballagott búsan a kocsmába, hogy könnyítsen a lelke terhén.

- Az istenfáját annak a papnak: még hogy én világgá menjek! Itt hagyjam házamat, fődemet, feleségömet, gyerökömet. Kutya se hagyja el a kölykét.

A társaság rábólogatott Kelesse igazára, aztán a beszéd más okosságokra és vidámságokra fordult.

Mert az élet csak a kocsmában élet. Ami kívül van, az már csak munka, gond, fáradalom, kedvetlenség. Ahány ember, annyifelé: kiki a maga igájában. A kocsmában ám sem iga, se gond. Asszonyok nem kellemetlenkednek. Ellenben az okos és kedves emberek együtt pélpáznak. Újságot is olvasnak néha. Együtt okosodnak. Minden politikának fenekére látnak ők. Falú dolgainak is. S leggyakrabban persze a pohárnak.

Ám a rokonság is a pap szavát támogatta. Különösen János sógorék. Ha a gyerekeit nem tudja elhagyni, osszák meg: a kisebbik maradjon otthon az anyjával. A nagyobbikat vigye el magával, - Amerikában a gyerek is pénzkereső.

- Nem, Palikámat nem engedem! - jajgatta az asszony, - iszen, ha nagyobb volna.

S igazis, hogy Pali még a tizenkettedik évét se töltötte be akkor. S arra a korra is fejletlen volt: még ágaskodnia kellett, ha az asztalon keresett valamit.

Kelesse megint a cégérnek indult.

- Az istenfáját annak a papnak, - panaszolta, ottan - olyan a házam, mint a siralomház.

Aznap azonban félreszólította a kocsmáros:

- Tudja kend: halandók vagyunk. Én is meghalhatok, kend is meghalhat, Isten őrizze. De az adósságot nem szokták melléje temetni senkinek. Nem azért, hogy fizessen kend, én nem mondtam. Szorítottam én valaha kendet, hogy fizessen? Soha, egy szóval se. Igaz? Dehát lássa én is meghalhatok, kend is meghalhat, - éljen százhúsz esztendőt, - de nem lehet tudni... Aztán lássa, ha valamelyikünk meghal, különbözés támadhat: az én maradékaim talán többet követelnek, mint amennyit a maga maradékai gondolnak: legjobb írásba tenni, betáblázni...

- Mán megint?

Dolfi vállat vont:

- Ötszáz korona és hetven fillér, Kelesse gazda. Itt a könyv: tessék megnézni. Itt nincs hamis betű. Itt nincs hamis szám. Mondta énrólam valaha valaki?...

- Dehát mennyi most mán egysummába, Dolfi?

Dolfi fogja a plajbászt: számít.

- Háromezer korona és százhat fillér, Kelesse gazda. Bizony sok. Dehát kértem én valaha? Fizet kend, amikor akar.

Kelesse homloka elborul.

- No sok.

S bújában aznap kétszerannyit ivott.

Végre a papnak meg a rokonságnak sok unszolására Kelesse is elfogadta, hogy meg kell mentenie, ami menthető. Az asszony is engedett. A pap kezességet vállalt, hogy a fiú se el nem vész az úton, se tengerbe nem esik, sem az oroszlánok meg nem eszik: három-négy év, s visszakerülnek: a földekről letisztul az adósság. Éshát ami fő: Kelesse elszokik az italtól is. Kelesse ezt esküvel ígérte: megesküdött a papnak, hogy Amerikában nem kocsmáz.

- Isten engem úgy segéljen, hogy soha többet én se borra se pálinkára sem nézek.

A búcsúzás nehéz volt: mikor a vonatra ültek, az anya azt jajgatta, hogy megszakad a szíve. Százszor megcsókolta a fiát.

- Oh, egyetlen elsőszülöttem... oh, magzatom...

A fia is sírt a kezén. Végtére el is ájult az asszony. A vonat indulását nem is látta.

Pali erre mindig elnehezülő szívvel emlékezik.

Hét éve is elmúlt már, hogy Amerikában vannak.

Kelesse a hajón csak állta a fogadását. Igen hányta a tenger a hajót.

A legkáromkodóbb száj is úgy imádkozott ottan, mintha nem is Amerikába hajóznának, hanem a radnai búcsúra.

- Csak mégegyszer tehessük földre a lábunkat, uram Istenem!

Hát aztán, hogy szerencsésen partra érkeztek, annak az örömére, - már a jó Isten se számít­hatja vétkül, - de annak az örömére még tán a kutya is bort ivott volna ottan. Mégis hát be­húnyta a szemét, úgy ivott, mert nem feledte el az esküjét, hogy nem néz többé se borra, se pálinkára.

Dehát nehéz a munka a bányában: hét végén csak le kell öblíteni azt a sok szénport. A jó Isten azért nem haragudhatik. Mire való volna is másra a kocsma a bányászok telepén. Aztán szombat-esténkint csakis ott lehet megbeszélni a hazai ügyeket, politikát, munkabéreket. Kelesse nem maradhatott kívül a társaságon. S vasárnapreggelre mindig pénzetlenül virradt.

Annyi becsület mégis volt benne, hogy a fia keresetét nem itta el. Ámbátor lehet, hogy nem is becsületből tette, hanem hogy az első szombaton a fiúra bízta a gúnyáját, tarisznyáját, a következő szombatokon is így történt. A fiú megszokta, hogy szombatonkint okosnak kell lennie. Hát ő vizen-élő maradt. A maga keresetét szépen megtakarította.

Eleinte magánál tartotta. Zacskóban hordozta a nyakán. Később behordta a takarékpénztárba. Mikor már tizenöt éves volt, azon forgott az elméje, hogy farmot szerez majd Amerikában, s akkor az anyját meg az öccsét is által-hozatja.

Ez a gondolat az apjának is tetszett: a harmadik év végén megszerezte az amerikai polgár­jogot.

- Sok mindenre jó az, - biztatták az odahonosult magyarok, - éshát attól csakúgy visszatérhet, ha akar, amikor akar, az óhazába.

Hát mármost a fiú is amerikai polgár. Amerikai lovat hajt és amerikai földet fog szerezni, mert Amerikában könnyebb a szerzés. És elhozatja az anyját meg az öccsét.

Dehát él-e az anyja?

Levelet csak karácsonkor szoktak írni, - mert derága a billog: huszonöt cent, - s húsvétra érkezik meg reá a válasz.

A karácsoni levél mindig arról szólt, hogy rossz volt az év, csak Pali keresett. A húsvéti levél hazulról mindig arról szólt, hogy Kelesséné csak épp hogy a kamatot tudta fizetni a kocsmárosnak: a törlesztést Amerikából várja.

Az utóbbi karácsoni levél se volt más, de hazulról nem érkezett még válasz, pedig már nagypéntek van.

Meghalt az anyja, bizonyosan meghalt, s talán épp abban az órában temették. Mert mikor Amerikában hajnal van, otthon délután van, - így tanulta az iskolában, tehát igaz.

Dehát mért csak az a leány állt a koporsónál?

Hol volt a rokonság?

Mégse lehet igaz!

Éshát Biri is ma már nem nyolc-tíz éves. Ma már nem táncolna ő se a majomtáncoltatónak a dudájára.

Persze, hogy bolondság volt az az álom.

Mácséktól még igazi temetésre se mennek át őhozzájok.

- Tolvaj Mács!

Visszahanyatlott a szalmára és aludt volna még, de az a koporsó...

Sohse gondolt haza annyira nyugtalanul.

Éshát az a leány is... Hogy kerül oda ha csak álomban is az az útálatos? Az a vércseszemű béka!

Tizenkét évtől tizenkilencig nagy-nagy hosszú idő, de a gyűlöletet nem eszi meg a rozsda. Az öregapjuk jó atyafiság volt egymással, csakúgy mint mindenki a faluban. Hanem aztán összeharagudtak.

Akkor történt az, mikor a szabadságháború volt. A falubeli nemzetőrök szét vertek egy rác­csapatot a határon és elfogták a zsákmányukat. Annyi volt a szekér, hogy minden nemzet­őrnek jutott belőle.

- Hajtsd haza az enyimet is, - kiáltotta az öreg Kelesse Mácsnak, - én még dolgozok a kutya árgyélusát!

S utána lódult a többivel egy menekülő rác csapatnak. Pedig csupa vér volt már akkor.

Mikorra hazavánszorgott, bent állt már a rácok szekere az udvarán. A két lovat is megismerte. De a szekér tetején kékcsíkos dunyha volt, holott emlékezett reá, hogy neki egy veres dunyhásat juttattak. Hiába erősködött Mács, hogy a szeme volt akkor veres Kelessének, nem a dunyha, Kelesse nem fogadta el: veres dunyha az, veres. És attól fogva mindig vádolta Mácsot, hogy elcserélte a szekerét.

A fia-Kelesse is minden megrészegedésekor azt emlegette, hogy az övé volna most a Csirkés-dűlő, ha az öreg Mács el nem lopja. Mert a zsákmányolás után való évben vették Mácsék azt a dűlőt.

Mindez meghányódott a fejében Palinak is, s ha véletlenül abban a percben lép be oda a barakba a Biri leány, bizony hozzá sujtja az apja csákányát.

Nem tudott aludni.

Pedig körülötte ugyancsak altatón horkoltak a munkások. A hold világát hideg reggeli világosság váltotta föl.

Az anyjára gondolt.

Maga előtt látta szerető kotlós-szemével, sovány arcával. A két vékony ráncot is az arcán. Még a jó komlós kenyérszagot is érezte rajta. Mindig olyan kenyérszaga volt szombatonkint. De még a hangját is hallotta:

- Palikám lelkem!

S a szeme elnedvesült.

Hej talán nem is hallja többé azt a szerető hangot!

S megint a koporsó képe állott előtte. S megint csodálkozott azon a leányon is, azon a csúnya szeme-meresztésén. Se apjának, se anyjának nem olyan a szeme, se Lukácsé. Nem tudta maga elé állítani, hogy milyenek?

Csak Mácsra emlékezett, hogy nagy szőke bajusza lelóg kétfelől, akár összeköthetné az álla alatt. Látta maga előtt, amint ott pipál a kis kapuban, a léckerítéses kiskert mellett, amelyben nincs egyéb virág, csak egy bokor elvadult szegfű, meg egy bokor lapos menta.

A ház ormán vörös betűkkel:

ISTEN SEGICSÉGÉVEL ÉPÍT
ETTE MACS JÓZS
EP ANNÓ 1839 ESZTENDŐBE.

A névnek az S-se fordított S mind a hat.

...Egy alvó az ajtó mellett felcihelődik és kibotorkál.

Az apja is megmozdul és köhög, nehezen, szinte szakad a melléből.

Föl is ül, bele is izzad.

- Apám, - szólal meg aztán a legény, - valami baj van otthon.

- Baj? Mi baj?

- Álmodtam.

S elmondja az álmát az apjának.

- Valami baj lehet otthon, valami nagy baj.

Az öreg lógatta a fejét, mint molnár szamara a malom-udvaron.

- Én is affélét álmodtam, - mormogta, - de már nem tudom mit, csak nehéz rossz álom vót.

Megint lógatta a fejét. Megint fölemelte.

- Valami lakodalmat álmodtam. Mintha a Pogányfordító-árok mellett vót vóna, de anyád vót az örömanya, a mi vendégeink a vendégek.

S a fejét rázta:

- Nem jó.

A legény arca elborult: lakodalom mindig temetést jelent.

Húsvét ünnepét hát bús várakozásban töltötték. Még utána is egy hetet.

Levél nem érkezett.

És az öreg Kelesse még a szokottnál is többet ivott. Sírt és ivott.

- Vétkes ember vagyok, - nyögdécselte. - Hiába: az ördög a gégámban ül és gyötör. Italér kínoz, italér. Mán én nem megyek haza többé, soha ez életben. Nem: nem fér az ábrázatomra, hogy haza álljak üres tarisznyával. De neked Pali van pénzed: eredj te haza. Segíts anyádon, ha él még. Hapedig meghalt, akkor is hát a ház, meg a főd... A zsidó elkaparítja. Ha meg mégis él, kódusbotra jut. A öcséd ki tudja mi sorra? Mán csak te mentheted meg őket.

Mégis vártak szombatig.

Akkor érkezett meg a levél, de a kántor írásával.

Hát csakugyan szomorú volt az a levél, mint a nagypénteki esső. A faluban himlő járt a télen, elvitte Palinak az öccsét is. Az anyjuk is majdhogy utána nem esett az üdvösségbe: ősz óta beteges. Interest se tudott fizetni. A zsidó be akarja táblázni az interest is, és most már a Csala-dűlőre.

- Eredj haza Pali, - mondta könnyezve az apja. - Váltsd meg a földet. A tiéd lesz most mán ugyis minden. Én majd később. Megpróbálom mégegyszer, hogy nem iszok. Iszen csak az első poharat köllene megtagadnom. Mindig az a kutya első pohár ránt be. De megtagadom, mostantul fogva megtagadom. Aztán majd lesz pénzem nekem is, és én is hazakerülök, böcsülettel. De te csak menj haza mentül előbb. Mert hátha anyád is meghal: a ház is a zsidó kezére jut. Most mán tudom: mit jelent az a te álmod? A fődet jelenti az. Mert a főd is anyánk, - a főd, a mi szép Csala-dűlőnk.

És pókhálós vén szeméből két nagy könnycsepp ereszkedett alá megvénült orcáján.

- Erre muszaj egyet innya!

Azon az éjszakán Pali keveset aludt. Melyik az olcsó hajó? Találkozik-e olyan hajó, amelyi­ken ingyen térhet haza, hajón való segítő munkáért? Ki szándékozik még haza az ismerősök közül?

Egy falujabeli legény vetődött az eszébe: Dúló Pista. Nálánál valamivel idősebb legény, nyugodt és eszes szemű fiú. Hosszú orrával a parton nyugvó gémre emlékeztetett, olyan hallgatag volt és olyan tűnődő. Az már tizennégy éves is elmult, mikor eljött hazulról a keresztapjával, Gál Ádám bácsival. Az anyja nem élt már. Az apja beállt béresnek abban az évben a grófhoz, a szomszéd faluba, - mert régi adósságok növekedtek reá, s nem bírta már fizetni. Beleegyezett, hogy próbáljon a fiú szerencsét Amerikában, - ő már nem kezd más életet. S a fiú kilopakodott a lengyel határon át a keresztapjával. Azonban egy hetet se dolgozott a bányában, egy kárpitosnál talált alkalmasabb szegődséget.

Attól fogva csak vasárnaponkint látták.

Az a Dúló-fiú az első kintvaló évben gyakorta emlegetett egy leányt: Boczonádi Veront. Együtt járt az a leány Palival az iskolába. Hitványka leány volt, szőke, fehérképű. A hajaszálai olyan vékonyak, hogy a homloka fölött összepöndörödött egynehány szál, mintha egy kismaroknyi csepüt viselne ott. S nem is valami értelmes leány. A nyelvét is kinyujtotta, mikor írt, és arra mozdította, amerre a tollát. Mégse tudott szép betűket írni. Hanem mintha minden betűje részeg volna: egyik jobbra dőlt, másik balra. Pocákat is gyakran ejtett, s olyankor ijedten bámult és szomorúan nyalta el, - csak nevették a társai. Hát lám azt a Veront emlegette vasárnaponkint a Dúló-fiú.

- Csak mégegyszer haza segítene az Isten, - sóhajtozta, - hogy Veront láthatnám.

Pali unta a sóhajkodásokat. Neki csak egy leány maradt az eszében, az se azért, hogy megsóhajtsa, hanem hogy időnkint legyen valami öröme is.

- Ha idekerülne Amerikába, - gondolta, - itt is beleugrasztanám a pocsolyába, itt is ráföccsen­tenék.

Hát unta.

Egyszer hogy már nagyobbak voltak, meg is mondta neki:

- Mit sóhajtozol azon a kócon? Akármelyik is különb annál.

A Dúló-fiú elbámult:

- Melyik, - mondta szinte megbotránkozva, - melyik?

S igen elkedvetlenült, szótlanná vált.

Varjú-had jelent meg az éghatáron. Mintha fekete halacskák vergődnének a levegőben. A varjú-had jöttön-jött, és szállt a fejök fölött. Ezernyi ezer varjú, eget borító hosszú fekete vonulásban, nehézkes röpüléssel, némán. Csak mikor már a telep fölé értek, akkor hallatszott a szárnyok suhogása, s egy-egy rekedt kár-kiáltás.

- Ezek is vándorolnak, - szólalt meg Pali.

- Kukorica-fődet keresnek, - mondta rá Dúló Pista.

Pali a fejét rázta:

- Nem azt keresnek. A varjú gelesztával él.

Dúló akkor hirtelen megharagudott. Fölkelt és pofoncsapta Palit:

- Gelesztával? Te szamár! - ordította, - szamár!

Pali elzöldült. Sehogy nem értette: mit vétett azzal a gelesztával olyan nagyot?

Azonban mire arra gondolhatott volna, hogy az ősi erkölcsök szerint csókot és pofont azonnal vissza szokták téríteni, a Dúló-fiú már otthagyta.

- Ezért meghalsz - morogta Pali az ősi erkölcsök szerint.

Házaló zsidó járt aznap a telepen, magyarországi. Apróságokat árult: kést, imádságos könyvet, fésűt, máseffélét. Revolver is volt nála kettő. Egy új brauning, s egy buldogg. A buldogg oly rövid csövű, hogy a beledugott patronnak az ólma szinte kikukucsált belőle. S micsoda könnyen zsebretehető! Micsoda könnyen előkapható! S nem is lehet drága: a rozsda már kikezdte a belső részeken.

- Hogy ez a revol?

- Egy dollár a patronok nélkül.

- Fél dollár a patronokkal.

- Hiszen az öt patron maga húsz cent.

- Nekem csak egy patron kell, - válaszolt Pali sötét pillantással.

S végre is megvette a revolvert.

A Dúló-fiú két hónapig nem mutatta a hosszú orrát. Pedig ugyancsak el volt neki készítve egy pofon, s utána a revol, ha vissza meri ütni.

A második hónap végén egy munkásnak a leánya ment férjhez. Megyéjökbeli volt az a munkás: őket is meghívta a lakodalomra.

Pali magával vitte a revolverét.

Ahogy ott ülnek az asztalnál, Dúló Pista fogja a poharát, s rámosolyog Palira:

- Eb, aki haragszik! - mondja engesztelőn, - itt a pofám: üsd vissza, ha kívánja a gyomrod. De aztán ne neheztelj.

Pali persze nem ütötte vissza. Kelletlenül, de mégis kocintott vele. Igen hiányzott neki a két hónapban Pista. Ha otthon nem is voltak együtt-futkosó cimborák, a messze idegenben összemelegedtek. A falut nem igen emlegették, csak ha valakinek levele érkezett. Az minden falubelit érdekelt:

- Mit írnak? Az enyimekrül nincs a levélben?

S olyankor hosszan beszélgettek az otthonvalókról az öregek is. Hosszan beszélgettek, hosszan elgondolkodtak.

A két fiú olyankor a pajtásokat is emlegette:

- Rigó Pesta is megnőtt mán azóta: most mán nem merné a zsidóasszony kilökni a bótbúl.

- Ács Laci is megerősödhetett azóta, ha ugyan meg nem halt. Emlékszel-e, hogyan felmászott a jegenyefára?

Mács Lukácsot soha nem említették, pedig a Dúló-fiú gyakorta játszott vele. A szőlejükbe is eljárt, mikor a cseresnye érett.

Mégis leginkább arról beszélgettek, hogy melyiköknek mennyi a pénze, s hogyan szaporítja? melyik bankba jobb berakni? A Dúló-fiú csak ruhára költött, bár a szivart is szerette. A Kelesse-fiú kenyéren és szalonnán élt minden centet megtakarított.

- No mennyi? - kérdezték egymást, minden vasárnapon.

- Ennyi száz s ennyi dollár.

- Az enyém meg ennyi...

Jobban mulattak egymással, mint az öregekkel.

Hát kocintott vele. Arra a Dúló-fiú szivarral is megkínálta Palit, és látszott rajta, hogy ő is igen becsüli a régi barátságot.

Veront nem említette többé.

A következő héten el is távozott arról a tájról, és csak kettős ünnepeken látogatott el hozzájok. Vonaton. Másfél órát kellett odáig utaznia vonaton.

Az évek haladtával lassankint úrrá vedlett: kockás úri ruhában járt, ezüst órája volt és tajtékszipókája. Angolul úgy értett, hogy az odavalók se különben. De azért sohse vetette meg a szűrös gatyás falubelijeit. A keresztapjának mindig hozott egy-két szivart, és érdeklődött az otthonvaló hírek iránt is.

Hát az a Dúló-fiú ötlött az eszébe Palinak. Most már annak is jócskán lehet pénze, és talán az is csak alkalmat vár, hogy hazajuthasson.

De hogyan lehessen vele találkoznia?

Idegen városban lakik ő, Rozmeri kárpitosnál. A vonaton csak oda tudna menni, de hogy találja meg azt a kárpitost? És hát talán hiábavaló is a költség, merthiszen vasárnap bizonyára nem találja otthon. Vagy hogy míg otthon keresi, az meg tán éppen akkor átjő.

Reggeli hat óra volt. Az ég felhős és esőre komorgó. A városból oda hallatszott a telep reggeli csendjében a harangszó.

Pali megberetválkozott és felöltözködött.

Bement a városba és csak ődöngött az útcákon. Minden bolt zárva volt és mindenki eser­nyővel sétált az útcán. A villamos kocsikon csupa tavaszi új-kalapos nők, cilinderes urak. A cilinder általában igen kedvelt kalap Amerikában. Még a mezítlábas szerecsen is cilinder­kalaposan söpri az utcát.

Egy templom ajtaján sokan betérnek.

Pali szórakozottan nézte őket. Abban a templomban magyar pap is miséz.

Bement.

A pap éppen prédikált odabent. Magyarul. Szikár fiatalember volt, alacsony homlokú, és göndör fekete-hajú. Aranyos-keretű pápaszemével valami igen tudós és méltóságos volt a tekintete. Csak jobb kézzel terjegett. Némely mondása végén rácsapott a prédikálószéknek a szélére.

Az a templom kicsi volt és hideg. Aznap többen hallgatták, mint szokták. Asszonyok akiknek karjukon volt a piaci kosár, és iparosféle emberek. Szűrösek is.

Szent János evangéliumából magyarázott valamit a pap, de a papok szokása szerint németszabású mondatokban. A szavak magyarok, a mondatok németek.*

Aznap többen hallgatták, mint szokták. Mert húsvét után való vasárnap is sokan gyóntak, éshát erkölcsi kötelességnek érezték, hogy akkor az egyszer meghallgassák a prédikációt, ha értik, ha nem.

A szeretet szót mégis csak megértették. Máskor is hallották már, hogy ez a szó az Isten szava. Szent János evangelista, aki legjobban megértette Krisztusnak a tanítását, aggságában már nem is prédikált egyebet:

- Szeretet... szeretet... gyermekeim csak szeressétek egymást...

Egy csecsemő megsiramlott valamelyik asszonynak a karján. A pap intett, hogy vigyék ki a kisdedet.

Aztán arról beszélt, hogy aki gyónik, mindig a szeretet ellen való vétségeit gyónja meg először.

Pali csak bámult a papra.

Eszébe jutott, hogy húsvét előtt nem gyónt. Mióta Amerikában van, nem gyónt. Mert temp­lomba se igen járt. Arról a telepről senki se járt, mert vasárnap nyolcig is elheverésztek a faházban.

Templomban mégiscsak megérinti a lelkeket az örökkévalóság fuvalma. Sejtelmek bonta­koz­nak elő a szívekből, hogy ez a földi poros világ valami másik tisztább világgal kapcsolatos. Mint Amerika Európával. A tenger nagy ugyan köztük, de mégis által lehet kelni. Az Ég is tenger, kék tenger. És a túlsó partja látszik is éjszakánkint, hogy ki van világítva. Nagy és láthatatlan szemek irányulnak onnan reánk, és láthatatlan kezek markolnak bele olykor a sorsunkba.

Pali arra gondolt, hogy útra kel talán már holnap: a végtelen vizű tenger, a feneketlen mélységek... nyugtalan hullámok. Mikor jöttek, hej igen imádkoztak...

Mise után bement a sekrestyébe:

- Gyónnék kérem alássan...

A pap fehér karinget öltött és kék stólát vetett a nyakába. A cipője szinte katonásan kopogott, ahogy áthaladt a szentély vörös-fehér cement-kövezetén.

Pali gondolkodott, hogy miket is vétett hát ő a szeretet parancsa ellen? A leány jutott az eszébe, meg Lukács.

Dehát hogy gyónja meg?

Ha haza tér is, azzal a leánnyal nem beszélhet ő, se Lukácscsal.

A pap azonban már beült a gyóntatószékbe, s az aranykeretű pápaszem várakozón csillant feléje.

Palinak oda kellett térdelnie.

- Én csak egy leány iránt vétkeztem, meg a bátyja iránt, - tördelte susogva, - azokat igen gyűlöltem mindig... Meg is vertem a lányt... sokszor... A bátyja is engem... egyszer karóval a szőlőben... mert ottért, ahogy elszakítottam a huga kalárisát...

S a szó a torkán fulladt.

- No, - biztatta a pap, - hát megbékülsz velök úgye? Megkérleled őket, kivált a leányt: meg­mondod neki, hogy bánod, amiket ellene cselekedtél.

A legény csak lógatta a fejét.

- Nem, azt nem lehet, - nyögte.

- Mért ne lehetne?

- Nem itt lakik: otthon az óhazában.

- Hát akkor írsz neki, úgye? Még ma írsz neki: kéred, hogy bocsásson meg, s érezzen testvérének.

A legény elhalványult.

- Nem, az nem érezhet...

- Arról ő felel a másvilágon. Neked mégis meg kell a levelet írnod, keresztényi alázattal vallanod benne, hogy bánod a magadviseletét. A kaláris helyett veszel neki újat...

A legény a fejét rázta:

- Nem írhatok én annak...

A pap megboszankodott:

- Hát mért mondtad, hogy gyónni akarsz? A bűn piszok és a gyónás mosdás. Aki piszokban akar élni, nem keresi a mosdóvizet.

- Senkivel se tartok haragot, nyögte a legény, - csak velök.

A pap fölkelt:

- Nem oldozlak fel, - mondta szigorún, - bűnbánat nélkül nincs megbocsátása a bűnnek. Majd ha töredelemmel jösz ide, majd ha engedelmeskedel Krisztusnak, ha elküldted a levelet... A jövő vasárnap várlak itt a gyóntatószékben.

S otthagyta.

Pali zavarodott fejjel és égő arccal kullogott ki a templomból.

Sehogyan nem értette, hogy mért kelljen azt az útálatos Mács-leányt megkövetnie? Még kalárist is vegyen neki? Hogyis ne! Ménkü abba a majom táncosába! Mért nem is azt ölte meg a himlő! Vagy iszen lehet, hogy azt is elvitte. Tán Lukácsot is elvitte. Bár elvitte volna mind a kettőt. De még a sírjukon is rúg egyet, ha hazatér.

Erős csengetés riasztotta szét a gondolatait. Villamos-kocsi csengetett mögötte. Akkor látta, hogy a sínek között ballag. Ijedtében mozdulni se tudott. Idő múlt, míg kiléphetett a sínekből.

A gyalogjárón ballagott tovább a telep felé.

De a papon hánykolódott az elméje akkor is.

- Furcsa ez az amerikai plébános, - gondolta boszusan. Az otthonvaló sohse kívánt efféle bolondságot. Pedig az tudott is arról, hogy ők hogy vannak Mácsékkal. Amerikában hiába, még a gyónás se olyan jó, mint otthon.

Kedvetlenül bódorgott az útcán, mormogott, dohogott.

- Isten teremtett mindent. Hát akkor a gyűlöletet is. Hiba a gyűlölet? Akkor Istennek a dolga, hogy eligazítsa!

Ez a gondolat megtetszett neki. Okosnak érezte magát. Ha előbb ötlött volna az eszébe, ott a gyóntatószéknél, megmondta volna a papnak.

- Nem az én dógom: Istené. Ha Isten el nem igazítja, mért igazítsam el én?

És szinte látta a pap elképedt arcát, amint megkövülten néz rá az aranyozott pápaszemmel.

Tán tovább is fonta volna ezeket az istenes gondolatokat, ha egy mészároslegény oldalba nem törli a gyékény-szatyorjával.

Húst vitt valahova az a legény, és hússzagot bűzölt maga körül. Hajadonfővel ment és fehér kötény libegett előtte. Igen büszke lehetett valamire, mert úgy lépkedett, mintha király csizmája volna a lábán. Senkinek se tért ki. A húslétől szennyes szatyorral egy reklám­osztogató sihedert is meglökött.

A siheder ráherregett valamit angolul. Új ruha volt rajta, valami diószínű lüszter s a fején cilinderkalap. De csuda, hogy az a vékony legényke rá mert ripakodni arra a tagos-erős mészároslegényre.

A mészáros megállt és összevont szemöldökkel érdeklődött az iránt, hogy vajjon e reklámok osztogatója hány centiméter fölülről lefelé? és hány alulról fölfelé?

A sihedernek ez láthatóképpen nem tetszett. Ő is megbecsülte két tekintetben a mészárosnak a hosszát: fölülről lefelé és alulról fölfelé.

A mészáros morgott.

A siheder herregett.

A mészáros feléje topott. A siheder szembe sistergett. Csaknem leharapta a mészárosnak az orrát, úgy rikácsolt a szeme közé.

No a mészáros is mozdul: balvállára veti a szatyorját. Az öklének jókora lendületével a cilinderre céloz.

A fiú elkapja a fejét.

A következő pillanatban a mészároslegény eldobja a szatyort.

A reklámos eldobja a papiroscsomóját.

Azután már csak az ökleiket lehetett látni, ahogy egymás arca előtt motólálnak. De úgy motólálnak, mintha azon versenyeznének, melyik tudna a másiknak az orrából több pántlikát kihúzni. Motólálnak ököllel.

De a reklámos fiúnak az öklén valami fényes is villog. Nem kés, hanem mintha valami nagy nikkel-vas gyűrűk volnának. Nem lehetett jól látni, csak a villogását.

A cilinder egyszercsak rotty: lapos kalappá rottyan a fiú fején. De a mészáros orra meg épp akkor au: olyan piros paradicsommá változik, hogy még leve is föccsen és csordul le piros zsinórként a mellén.

A mészáros hanyatt tántorodik.

- Aú!

A fiú marad helyben, lihegőn, várakozón, diadalmasan.

- Hurrá! - kiáltották a nézők. - Hip, hip, hurrá!

Palinak igen tetszett ez az amerikai mulatság.

- Ez az, - biccentett rá vígan, - így való a gyűlöletet elintézni, nem gyónással. Hip, hip, hurrá!

Már dél elmult, mikor a telepre ért.

A bányalovakat akkor itatták a sztéblmének. A munkások ebédutánt hevertek a barak oldalá­ban, a tavaszi verőfényen. Négyen kártyáztak. A faház végében kártyáztak. Egy hosszúorrú ifjú úr is ült ott. Felfordított széntalicskán ült, amelyre előbb újságot terített, és nézte őket.

Pali megörvendett.

- Szerbusz Pista! - kiáltotta neki már messziről.

Bement a tarisznyájáért. Kenyeret és szalonnát vett elő, és félrehítta:

- Gyere: valamit kérdeznék.

Dúló fölkelt és fölvette az újságját is. Egy rossz szivattyú hevert a telek csendesebb felében. Annak a két rúdjára ültek.

A Dúló-fiú oda is leterítette az újságját. Mert új ruha volt rajta, tavaszi fehérkockás fahéjszínű. A kalapja is új volt, kemény kalap, divatjamult zsibvásári portéka. De ő nem ismerte a divatokat, csak azt nézte, hogy úri kalapja legyen, olcsó és új. A nadrágja alja fel volt hajtva, a bajuszkája hegye angolosra volt nyesve, de a kalapját félfülön viselte, mint az otthonvaló legények szokták.

- Éppen hozzád mentem volna délelőtt, - kezdte Pali a szalonnáját bontogatva, - de gondoltam: eljösz tán, mert régen nem vótá nálunk. Apám nem mondott semmit?

- Nem beszéltem vele.

- Hát az az újság, hogy hazamegyek, haza.

S várakozón nézett Pistára.

Az azonban nyugodt maradt, mintha azt mondták volna: Holnap hétfő lesz. Csak éppen hogy pillantott egyet rá.

Pali mingyárt látta, hogy a cimborát nem érdekli az ügy. Csökkent kedvvel bontogatta tovább a szalonnáját.

- Hazamegyek, azt mondtam vóna meg. Gondótam: tán te is jösz... Munkát vállalnánk valamelyik hajón...

A Dúló-fiú a fejét rázta:

- Én nem mék haza: Itsz obszolutli sur.

- Mér? Hiszen van pénzed. Tán ezer dollárod is van mán. A multkor kilencszáz ötvenet mondtál.

- Ezer még nincs, piti.

- Az is elég otthonra. Szép nagy fődet vehetnél rajta.

- Prabebli. De minek a nekem?

- Minek?

- Minek?

- Apádra nem gondolsz?

A Dúló-fiú vállat vont.

- Megél a...

Pali kedvetlenül kanyarított a kenyérbe. A szalonnából is szelt egy ujjnyit: ráfektette a kenyérre, és oly hosszan nyelte, mintha kígyót nyelne.

- Hát Veron? - szakadt ki belőle a szó.

Nem nézett Pistára, hogy ezt mondta. S nehezére esett, hogy említenie kell azt a leányt. Ráeszüdött már, hogy a varjún mért boszankodott a Dúló-fiú.

- Hát Veron?

A Dúló-fiú megint vállat vont:

- Veron! Csak nem megyek haza Veronér? Egy gyerekkori játszótárs... Nó-nó.

Palinak a torkán akadt a falat.

- Játszótársad? Csak játszótársad?

- Hát mi?

- Meg is veretted érte magadat. Rózsát loptál neki.

Dúló ismét megvonta a vállát. Legyintett.

Egy idegen szerecsen jelent meg a telepen, és tétován tekintgélt. Fekete cilinder volt a fején, és fehér nadrág a lábán. A kabátja zöldsávos lüszter. Rájok is tekintett, mintha mondani szeretne valamit. A Dúló-fiú azonban olyan megvetőn kísérte a szemével, hogy szinte rös­telkedve lépett tovább. A Dúló-fiú nézte, míg csak be nem fordult a felügyelők szennyes téglaházai közé.

- Veron nem az mán, aki akkor vót, - mondta bigyesztve. Csak éppen hogy akkor is paraszt vót, meg most is a. Aj Tenk. Én úr leszek itt. Kapok én miszt is, gazdagot. Különben lehet hogy majd vénségemre haza látogatok. Majd ha handred tauzend dollár lesz a zsebemben.

S elővonta a zsebkendőjét, - szép kékszegélyű úri zsebkendőt, - s belepökintett. Visszatette a zsebébe.

S megvetőn nézett Palira is.

Estefelé a szerecsen újra megjelent a telepen és egy rozsdás bokszert kínált a munkásoknak ötven centért. Felvonta az ujjaira a bokszert, és mutatta, hogy mekkorát lehet azzal ütni.

Pali egyszerre megismerte, hogy az az a szerszám amelyikkel a reklámos ifjú dolgozott.

Lukácsra gondolt.

Megvette a bokszert a szerecsentől tíz centen.

II.

Péter és Pál előtt való szombaton érkezett haza. A világnak kettős ünnep, neki hármas: ünnep már az a szombat is.

Mikor estefelé előtűnt a fák közt a faluja távoli tornya, úgy vert a szíve, mintha a menny­országba menne. Soha olyan gyönyörű tornyot nem látott ő az amerikai messze-világban. De mintha nem is hét éve, hanem hetvenhét éve látta volna utoljára azt a gyönyörű kis tornyot.

- Vajjon kivel találkozok először? Megismerem-e? Megismer-e?

És a melle melegedett az örömtől.

- Oh gyönyörű dombok? A világon sehol nincsenek ilyen szép dombok! Oh gyönyörű gabona-táblák! Mekkora nagy a rozs az idén! Búzaföld ilyen nincs Amerikában. Itt már a patak is, itt a gyönyörű patak! A világon sehol ilyen szép patak nincsen! De furcsa, hogy kisebbedett ez a patak. A dombok is alacsonyabbak. Csak a fák nőttek tekintetes nagyot a hét esztendőben.

S vert a szíve, hogy előbarnállott a patak mentén a Kati-malom, a görbenyakú Nepomuki szobor a Pogányfordító árok hídja mellett, mind szép egymásután bontakozott eléje.

De minden, minden megkicsinyült...

S boldog szemmel tekintgetett, szemlélődött, csodálkozott, el-ellassítva a lépéseit. Még a felhőkre is szeretettel bámult. A fáradtságát elfeledte. A terhét, a nap hevét nem érezte. Szűr volt rajta, virágos. Pörge kalap a fején, azon is virág, viaszos gyolcsból csinált rózsa. De ruhának kék vászon-zubbony volt rajta és ugyanolyan nadrág. Mert bizony a hazai fehér­neműje rég elszűkült, lerongyolódott róla. Amerikában nem árulnak affélét. Csaképpen, hogy szűrt árulnak néhol az ócskásoknál, a magyar telepek mellett. Sok magyar viselet váltakozik el ott angolra.

Pitypalatty-pitypalatty! hangzott a búzatáblákból, - mintha neki kiáltott volna a fürj öröm-üdvözletet.

Egy veréb előtte szállt le az útszélre hajló kövér búzaszálra. A búzaszál szinte a földig hajlott a súlya alatt. A veréb hintókázott rajta, s vállra billent fejjel barátságosan nézett Palira. Aztán elröppent.

Pali mosolyogva tekintett utána.

A Pogányfordító hídján megállt és érdeklődéssel szemlélődött belé. Mély, szakadékos, sárga árok. A víz mosta olyan mélyre, a hegyek vize. A tavaszi olvadás meg a nyári felhősza­ka­dások vize rohan olykor le a völgybe halk hideg morgással. Most is jókora a víz. Bizonyosan zivatar volt délelőtt, vagy az éjjel. A kerékvágások gyüremlései puhák is még. Sok eső járhatott erre mostanában: Minden fű nagy. A gabona is nagy. A legelő is erősen füves. Bokrok is sűrűn levelesek.

Állt, szemlélődött.

Mennyiszer szedett fészket itt szanaszét az árok-oldal bokrai között. De akkor mélyebb volt az árok. Most alig kétméternyi.

Az árok mellett kezdődik a legelő, s túl azon a szőlőhegy.

Megismerte a kunyhójukat, noha csak a tetejét látta. A vén cseresnyefa is ott áll még a szőlejük sarkán, a hegy vállán.

- Szerbusz öreg! - kiáltotta vígan.

De a hegy mégis mintha megszállott volna.

Egy-két kunyhóról nem tudta már, melyik kié? Kié lehet az a nagy diófa, ott alább? Azelőtt kisdiófa állt ott. Az út azonban csak olyan széles, sárga szalagként övezi a hegyet, és kiszélesedetten ereszkedik le a legelőre, legelőn át a Pogányfordító árok nagy hídjára, amelyen lám új a korlát.

De hol a bürü? Amoda lejjebb kell annak lennie. A gyalogjárók nem kerülnek a nagy hídnak: nehány száz lépéssel rövidebb a bürün át az út az alvégre.

Elszemlélődött volna ott lassú ballagtában tovább is, de kolompszó hangzott a közelben: a falu csordája.

S egyszerre igen érdeklődött a csorda iránt. Takarták még a fűzfák s az árok bokrai. Igen érdeklődött.

Vígan lépegetett arra, fáradságát, terhét és a nap hevét nem érezve.

Pedig a tarisznyája is nehéz volt, üresen is nehéz amerikai bőrtarisznya. Az útra bizony gömbölyűre tömődött, s oly súlyos, hogy árkot nyom a vállán. A téli ruháját hozza abban. Gondosan összegöngyölítette. Két rend fehérneműje is benne van a tarisznyájában, meg a revolvere, bokszere is. S a főkincs: ezer és háromszáz egynehány dollárja hazai pénzre váltot­tan, belőle csengő szép magyar ezüstben hatszáz korona.

Minden pénzét ezüstben vette volna ki. Az volt a gondolata, hogy odazúdítja majd a tarisznyából az asztalra az anyja elé:

- Ihol a váltság, édsanyám! Még fölöse is marad.

De annyi ezüst épp akkor nem volt a fiumei bankban. Ez is sok így vállon.

A csorda az út közelében legelt, igen elszéledten. Érdeklődéssel szemlélte a teheneket,

Oldal: Aggyisten Biri!
Szórakozz jól! - © 2008 - 2024 - viccmaniaa.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat