CHARLOTTE BRONTË

 

JANE EYRE

Fordította Ruzitska Mária
A verseket Görgey Gábor fordította
A fordítást átdolgozta Zombory Erzsébet

W. M. Thackeray úrnak
tisztelettel ajánlja ezt a könyvet
a szerző

ELSŐ FEJEZET

Aznap szó sem lehetett a délutáni sétáról. Reggel még járkáltunk egy óra hosszat a kert kopár bokrai között, de ebéd után (ha nem volt vendég, Mrs. Reed korán ebédelt) a hideg téli szél olyan sötét felhőket és olyan zuhogó esőt hozott, hogy további sétára nem is gondolhattunk.

Én nem bántam: sohasem szerettem a hosszú sétákat, különösen fagyos délutánokon. Irtóztam a hazatéréstől a félhomályban. Kezem-lábam megdermedt, fájt, hogy Bessie, a pesztonka, folyton szid, és megalázott a tudat, hogy Eliza, John és Georgiana Reed mennyivel edzettebb, mint én.

Eliza, John és Georgiana most mamáját vette körül a szalonban; Mrs. Reed a kandalló mellett a díványon feküdt, és drága csemetéi között (pillanatnyilag sem nem veszekedtek, sem nem bőgtek) tökéletesen boldognak látszott. Azt, hogy én is csatlakozzam a többiekhez, nem kívánta, mondván: nagyon sajnálja, hogy engem kénytelen távol tartani magától; de addig, amíg Bessie-től nem hallja, és a tulajdon szemével nem látja, hogy igyekszem barátságosabb és gyermekhez illőbb magatartást tanúsítani, amíg megnyerőbb, elevenebb modorra nem teszek szert, amíg fesztelenebbül, nyíltabban és természetesebben nem viselkedem - addig kénytelen megfosztani engem azoktól a kiváltságoktól, amelyekben csak megelégedett, boldog gyermekeknek lehet részük.

- Mit fogott rám Bessie, hogy mit csináltam? - kérdeztem.

- Nem szeretem a szőrszálhasogató és folytonosan kérdezősködő gyermekeket, Jane; különben is visszataszító az a gyermek, aki ilyen hangon beszél a felnőttekkel. Ülj le valahol, és amíg nem tudsz tisztességes hangon beszélni, maradj csendben.

A nappaliból egy kis reggelizőszoba nyílt; besurrantam oda.

A kis szobában könyvespolc is állt: kerestem egy könyvet, de előbb megnéztem, hogy sok kép van-e benne. Aztán felmásztam az ablakfülke ülésére, lábamat magam alá húztam, és törökülésben helyezkedtem el. Csaknem egészen összevontam a vörös moaréfüggönyt, így kettős biztonságban voltam.

Jobb kéz felől a vörös drapéria redői elzárták előlem a kilátást; bal felől az ablaküveg csak megvédett, de nem választott el a sivár novemberi délutántól.

Mialatt lapozgattam, ezt a téli délutánt tanulmányoztam. A messzeség sápadt ködbe veszett; a közelben ázott pázsitot és vihartépte bokrokat láttam, s panaszos, szűnni nem akaró szélroham kergette vadul a szakadó esőt.

Megint a könyvbe mélyedtem - Bewick műve volt: Anglia madárvilága. A nyomtatott szöveg­gel általában édeskeveset törődtem, de volt néhány bevezető oldal, amely gyermeki képze­le­te­met is megragadta. Különösen azok a részek érdekeltek, amelyek a tengeri madarak lakó­he­lyei­vel foglalkoztak: a „magányos sziklákkal és hegyfokokkal”, ahol csak madarak tanyáznak, azután Norvégia partvidékével, amelynek déli nyúlványait szigetek tömege veszi körül, a Nordkapp szirtfokával,

Hol az Északi-tenger Thule kopár,
Búskomor szirtjeit csapja vadúl,
S a háborgó Hebridák körül
Az Atlanti-óceán árja dúl...

Nem vonhattam ki magam a Lappföld, Szibéria, a Spitzbergák, a Novaja Zemlja, Izland, Grönland kopár partjainak hatása alól sem, „ahol a sarkvidék roppant hómezői terülnek el, ember nem lakta sivár területek - gyűjtőmedencéi fagynak és hónak, keményre fagyott jégmezők, évszázados telek egymásra halmozódásai - alpesi magasságban merevedtek egymás tetejébe, s a rendkívüli hideg sokszoros zordságát összpontosítva sugározzák szét az Északi-sarkon”. Ezekről a halottfehér birodalmakról megvoltak a magam elképzelései; homályos, alig értett fogalmak, amelyek bizonytalanul lebegnek a gyermek tudatának felszínén, ám hatásuk mégis különösen maradandó. A szöveg szavai hozzákapcsolódtak a képekhez, és jelentőséget adtak a hullám csapdosta, magányosan álló sziklának, a kietlen parton megfeneklett rozoga csónaknak; a hideg és kísérteties holdnak, amely felhőfoszlányok mögül kukucskál ki a süllyedő hajóroncsra.

Leírhatatlan érzelmeket ébresztett bennem az elhagyatott temető feliratos sírköveivel; s a temető kapuja, a két fa, az alacsony égbolt, a temetőt körülfogó omladozó fal, s a hold lassan felkúszó sarlója, amely arról tanúskodott, hogy immár este van.

Az elcsituló tengeren lassan himbálózó két hajót valami tengeri kísértetnek néztem.

A következő kép az ördögöt ábrázolta, amint lecsap a nyomában ólálkodó tolvajbandára. Gyorsan továbblapoztam, ettől a képtől rettenetesen féltem.

Nem kevésbé félelmetesnek éreztem azt a fekete szarvú valamit is, ami egy szikla tetejéről a távolba kémlelt. A távolban nagy tömeg csoportosult egy akasztófa körül.

Valamennyi kép egy-egy történetet mondott el; fejletlen értelmem és tökéletlen érzelmeim számára gyakran érthetetlen és mégis mélységesen érdekes történetet; éppen olyan érdekeset, amilyeneket Bessie mesélt el néha, téli estéken, amikor véletlenül jó hangulatban volt. Ilyenkor behozta a vasalóasztalt a gyerekszoba kandallója mellé, megengedte, hogy köréje üljünk, s mialatt Mrs. Reed csipkefodrait vasalgatta, s a hálófőkötők szegélyét fodorította, élénk fantáziánkat régi tündérmesékből vagy még régibb balladákból vett szerelmes és kalandos történetekkel táplálta, vagy pedig (amint később rájöttem) a Pamelából[1] és Henry, Moreland grófjá-ból[2] vett részletekkel.

Bewick könyvével a térdemen, most boldog voltam: boldog, legalábbis a magam módján. Semmitől sem féltem, csak attól, hogy megzavarnak, s nem is alaptalanul. A reggelizőszoba ajtaja kinyílt.

- Há! Hol vagy, te Nebáncsvirág? - kiáltotta John Reed, de rögtön elhallgatott: nyilván azt hitte, senki sincs a szobában.

- Hol az ördögbe van hát? - folytatta aztán. - Lizzy! Georgy! - szólította a testvéreit. - Jane nincs itt. Mondjátok meg mamának, hogy kiszaladt az esőbe; annyi esze sincs, mint egy állat­nak!

„Milyen jó, hogy behúztam a függönyt” - gondoltam, és forrón kívántam, bár ne fedezné fel rejtekhelyemet.

Magától nem is fedezte volna föl. John sem szemfüles nem volt, sem gyors felfogású. Eliza azonban csak bedugta a fejét az ajtón, és rögtön tisztában volt a helyzettel:

- Biztosan az ablakfülkében gubbaszt, John!

Erre rögtön előbújtam, nehogy John rángasson ki onnan.

- Mit akarsz? - kérdeztem riadtan.

- Így mondjad: „Mit óhajt, Reed úrfi?” - hangzott a felelet. - Azt akarom, hogy gyere ide - és elterpeszkedvén egy karosszékben, intett, hogy menjek oda, és álljak meg előtte.

John Reed tizennégy éves diák volt; négy évvel idősebb nálam, mert én még csak tízéves múltam. Korához képest nagy és testes fiú; bőre ápolatlan, pattanással tele, arcvonásai durvák, keze-lába esetlenül hosszú. Rendszerint mohón, nagy falatokban nyelte az ételt, ettől állan­dóan rossz volt a gyomra, a szeme fátyolos lett, s az arca petyhüdt. Most tulajdonképpen az iskolában kellett volna lennie, de mamája hazahozta egy-két hónapra az intézetből, merthogy „gyönge a szervezete”. Mr. Miles, az igazgató azt mondta, kutya baja sem lenne, ha nem kül­denének neki hazulról annyi süteményt és egyéb édességet, de az anyai szív megbotránkozott ezen a mord véleményen, és a másik, finomabb magyarázat felé hajlott: hogy tudniillik John beteges arcszínét a túlzott szorgalom és talán az otthon után való vágyakozás okozza.

John nem sok gyöngédséget tanúsított anyja és testvérei iránt, engem pedig határozottan utált. Bántott, sőt kínozott; nem kétszer vagy háromszor hetenként, még csak nem is egyszer vagy kétszer napjában, hanem állandóan. Minden idegszálam remegett tőle, és minden porcikám megborzadt, ha közelembe került. Voltak perceim, amikor valósággal megvadított a félelem, mert fenyegetései és kínzásai elől nem volt kihez menekülnöm. A cselédek nem akarták ifjú gazdájukat megsérteni azzal, hogy vele szemben pártomat fogják, Mrs. Reed pedig süket és vak volt ebben a tekintetben: ő soha nem látta, hogy a fia megütött, nem hallotta, hogy leszidott, holott előfordult, hogy John az anyja jelenlétében gorombáskodott velem vagy vert meg; igaz, hogy többnyire anyja háta mögött.

Megszoktam, hogy Johnnak engedelmeskednem kell, odamentem tehát hozzá. Vagy három percet azzal töltött, hogy nyelvét öltögette rám, majd kiszakadt a nyelve, olyan hosszan kinyújtotta. Tudtam, hogy mindjárt ütni fog, és míg rettegve vártam, hogy mi következik, arra gondoltam, milyen undorítóan csúf ez a fiú. Nem tudom, leolvasta-e gondolataimat arcomról; mert egyszerre csak szó nélkül, hirtelen és olyan erővel ütött rám, hogy megtántorodtam, és mikor egyensúlyomat visszanyertem, egy-két lépéssel hátráltam a közeléből.

- Ezt azért kaptad, mert olyan szemtelen hangon beszélsz mamával - mondta -, és azért az alattomosságért, hogy mindig a függöny mögé bújsz, meg azért, ahogy az előbb rám néztél, te patkány!

Mondom, megszoktam John Reed gyalázkodását, és eszem ágában sem volt visszafelelni; minden gondom az volt, hogyan fogom elviselni az újabb ütést, amely bizonyára nyomon követi a szitkozódást.

- Mit csináltál a függöny mögött? - kérdezte.

- Olvastam.

- Mit olvastál? Mutasd a könyvet!

Előhoztam a könyvet az ablakfülkéből.

- Hogy mered a mi könyveinket olvasni? Mama azt mondja, hogy téged kegyelemből tartunk itt. Pénzed nincs, apád nem hagyott rád semmit. Koldulnod kellene, nem pedig itt élned köztünk, mintha te is úrigyerek lennél, s anyánk költségén ugyanazt enned és ugyanolyan ruhában járnod, mint mi. Majd adok én neked a könyvespolcomon kotorászni! Vedd tudo­másul, hogy a könyvespolc az az enyém, az egész ház az enyém, vagy az enyém lesz egy-két év múlva. Most menj és állj az ajtóhoz, de ne az ablak vagy a tükör elé!

Szót fogadtam. Nem eszméltem rá mindjárt, hogy mi a szándéka, de amikor láttam, hogy felkapja a könyvet, és felém akarja hajítani, rémült sikoltással ösztönösen félrehúzódtam: sajnos, nem elég fürgén. A vastag kötet már repült, eltalált, én orra buktam, és esés közben belevágtam a fejemet az ajtó sarkába. Éles fájdalom hasított belém, a fejem vérzett, a rémület alábbhagyott; más érzelmek kerekedtek felül.

- Kegyetlen, gonosz kölyök! - kiáltottam. - Te gyilkos, te rabszolgahajcsár; olyan vagy, mint a római császárok!

Olvastam Róma történeté-t Goldsmithtől, és megvolt a véleményem Neróról, Caliguláról és a többiekről. S bizonyos hasonlatosságokat is megállapítottam már, de sohase hittem volna, hogy ezt egyszer majd ki is nyilvánítom.

- Micsoda?! Mit beszélsz?! - ordította. - Ilyet mersz mondani nekem? Eliza, Georgiana, hallottátok, mit mondott? Rögtön bepanaszolom mamánál, de előbb...

Dühöngve rontott nekem: belemarkolt a hajamba és a vállamba; de a végsőkig elszánt ellen­félre akadt. Valóban zsarnokot láttam benne: gyilkost. Éreztem, hogy fejemből szivárog a vér, végigcsöpög a nyakamon, metsző fájdalom nyilallt belém, már nem is féltem, csak dühöm­ben remegtem. Nem tudom pontosan, hogy mit csináltam, de John torkaszakadtából üvöltötte: „Patkány! Patkány!” Neki kéznél volt a segítség: Eliza és Georgiana már fölszaladt Mrs. Reedért, és Mrs. Reed megjelent a színen, nyomában Bessie, és az Abbot nevű komorna. Szétválasztottak bennünket.

- Uramisten! - hallottam. - Így nekirontani John úrfinak! Mint egy fúria!

- Ki látott már ilyen méregzsákot!

Aztán megszólalt Mrs. Reed is:

- Vigyétek föl a vörös szobába, és zárjátok rá az ajtót.

Azonnal négy kéz nyúlt utánam. Fölvittek a lépcsőn.

MÁSODIK FEJEZET

Egész úton ellenszegültem, és ez a körülmény, amely nálam teljesen szokatlan volt, nagymér­tékben megerősítette Bessie és Abbot kisasszony rólam való amúgy is rossz véleményét. Tény az, hogy kissé elvesztettem a fejemet, vagyis inkább, ahogyan a franciák mondják: magamon kívül voltam. Tudtam, hogy a pillanatnyi lázadással a legszigorúbb büntetésre is rászolgáltam, de mint minden lázadó rabszolga, én is eltökéltem magam, hogy most már a végsőkig kitartok.

- Fogja erősen a karját, Abbot kisasszony, hiszen olyan, mint egy vadmacska.

- Szégyen, gyalázat! - sopánkodott a komorna. - Hogy viselkedhetik valaki így, Eyre kis­asszony! Megütni egy fiatal úriembert, a jótevője fiát! A gazdáját!

- A gazdámat? Miért gazdám ő nekem? Cseléd vagyok én?

- Nem, maga kevesebb, mint egy cseléd, mert nem dolgozik meg azért, hogy eltartsák. Így, üljön le, és szálljon magába.

Ekkor már odaértek velem abba a szobába, ahová Mrs. Reed utasított, és lenyomtak valahová. Ha rajtam áll, felpattanok, mint egy rugó, de a két pár kéz nem engedett fölkelni.

- Ha nem marad nyugton, lekötözzük - mondta Bessie. - Adja kölcsön a harisnyakötőjét, Abbot kisasszony, az enyémet menten elszakítaná.

Abbot kisasszony elfordult, hogy vastag lábáról leoldja a szükséges madzagot. Ez az előkészület a megkötözéshez és a vele járó szégyen kissé lehűtött.

- Ne vegye le! - kiáltottam. - Inkább nem mozdulok.

Hogy jó szándékomat bebizonyítsam, mindkét kezemmel megkapaszkodtam a díványban.

- Nem is ajánlom, hogy mozduljon - mondta Bessie, és miután meggyőződött róla, hogy lecsillapodtam, elengedett, aztán karjukat összefonva, mindketten mogorván és bizalmatlanul bámultak rám, mintha kételkednének józan eszemben.

- Ilyet még sohasem tett - szólalt meg végre Bessie, a komornához fordulva.

- De én mindig tudtam, hogy rossz a természete - hangzott a felelet. - Asszonyomnak nem­egyszer megmondtam véleményemet a gyermekről, és mindig igazat adott nekem. Alattomos kis jószág; ekkora kislányban még soha nem láttam ennyi álnokságot.

Bessie nem válaszolt, de néhány pillanat múlva hozzám intézte a szót: - A kisasszony tudhatná, hogy hálával tartozik Mrs. Reednek, hiszen ő tartja el, és ha kitenné a szűrét, mehetne a szegényházba.

Mit felelhettem volna? Nem először hallottam ezeket a szavakat; amióta az eszemet tudom, mindig így beszéltek velem. Állandóan azt duruzsolták a fülembe, hogy kegyelemkenyéren élek; olyan volt már ez az örökös szemrehányás, mint valami egyhangú dallam, bosszantó és kínos, de azért nem értettem világosan, hogy tulajdonképpen miről van szó.

- És nehogy egyenrangúnak képzelje magát a Reed kisasszonyokkal és Reed úrfival - mondta Abbot kisasszony -, azért, mert úrnőm megengedi, hogy együtt nevelkedjenek. Nekik sok lesz a pénzük, magának nem lesz semmije. Az a kötelessége, hogy alázatosan viselkedjék velük, és igyekezzék a kedvükben járni.

- Mi csak a maga érdekében beszélünk - tette hozzá Bessie, ezúttal nem is nyers hangon. - Próbáljon kedves lenni, és tegye magát hasznossá, akkor talán otthont talál itt. De ha ilyen gyűlölködő és durva lesz, az úrnő biztosan kiteszi a házból.

- Különben is - folytatta Abbot kisasszony -, a Jóisten majd megbünteti. Egyszer egy ilyen dühroham közben szörnyethalhat, és akkor hová jut majd? Jöjjön, Bessie, hagyjuk őt magára, juj, de nem szeretnék a helyében lenni! Imádkozzék, Eyre kisasszony, ha egyedül marad; mert ha meg nem bánja bűnét, Isten megengedi, hogy a gonosz szellem leereszkedjék a kéményen, és elvigye magával.

Elmentek, és rám zárták az ajtót.

A vörös szoba afféle vendégszoba volt, de nagyon ritkán aludtak benne; csak olyankor, ha véletlenül annyi vendég gyűlt össze Gateshead Hallban, hogy minden helyiségre szükség volt. Pedig a vörös szoba a kastély legnagyobb és legszebben berendezett szobái közé tartozott. A mélyvörös damaszttal elfüggönyzött és tömör mahagóni oszlopokon nyugvó ágy, mint valami tabernákulum, a szoba közepén állt; a két nagy ablakot, amelynek redőnyei mindig le voltak húzva, félig eltakarták az ugyancsak vörös damasztból készült függönyök virágfüzéres, díszes redői; piros volt a szőnyeg is; az ágy végében álló asztalt karmazsinvörös terítő borította. A falak lágy, őzbarna színébe egy árnyalatnyi rózsaszín vegyült; a szekrényt, az öltözőasztalt, a székeket sötétre fényezett, ómahagóni fából faragták. A környezet mély árnyaiból magasan és fehéren villogott elő az ágyra halmozott vánkosok sokasága, tetején a hófehér takaróval. Az ágynál nem kevésbé szembetűnő volt az a kényelmes, párnázott, szintén fehér karosszék, amely az ágy fejének közelében állt, előtte lábzsámoly. Olyan, gondoltam, mint egy sápadt trón.

A szoba hideg volt, mert ritkán fűtötték; csendes, mert távol esett a gyerekszobától és a kony­háktól; ünnepélyes, mert alig-alig jártak benne. Csak a szobalány lépett be szombatonként ide, hogy letörülje a tükrökről és a bútorokról a héten át leülepedett finom porréteget; és olykor, nagy időközökben, maga Mrs. Reed is bejött, hogy átnézze a szekrény egyik titkos fiókjának tartalmát. Különféle pergamenek voltak ebben a fiókban, itt tartotta az ékszerládikáját is Mrs. Reed, meg boldogult férjének egy miniatűr képét. Ebben rejlett a vörös szoba titka: a varázs­laté, amely a szobát, minden pompája ellenére, magányosságra ítélte.

Kilenc éve múlt, hogy Mr. Reed meghalt. Ebben a szobában lehelte ki lelkét; itt ravatalozták föl, innen vitték ki koporsóban a temetkezési vállalkozó emberei, és azóta valami sivár kegyelet őrizte a szobát a betolakodóktól.

Bessie és a kesernyés Abbot kisasszony alacsony díványra ültetett, a márványkandalló mellé. Az ágy előttem tornyosodott; jobb felől egy magas, sötét szekrény állt, felülete hol tompán, hol csillogóbban verte vissza a fényeket. Bal felől az elfüggönyzött ablakok; a két ablak között egy nagy tükör ismételte meg az ágy és a szoba üres fenségét. Nem voltam biztos benne, hogy rám zárták-e az ajtót; mikor már meg mertem mozdulni, felálltam és megnéztem. Ó, jaj! Az ajtó be volt zárva, akár egy börtönajtó! Visszatértemben el kellett mennem a tükör mellett; elbűvölt tekintetem önkéntelenül a feltáruló mélységet fürkészte. Abban a képzeletbeli űrben, amelyet a tükör elém tárt, minden hidegebbnek és sötétebbnek látszott, mint a valóságban. A furcsa kis alak, aki a tükörből visszanézett rám, s akinek fehér arca és karja kivált a sötét háttérből, és a félelemtől ide-oda rebbenő szeme volt az egyetlen mozgó valami ebben a teljes mozdulatlanságban, az a furcsa kis alak igazán olyan volt, mint egy szellem. Ilyennek képzeltem azokat az apró, félig tündér, félig manó fantomokat, amelyek Bessie esti meséiben bukkantak elő az elhagyatott, bozótos ingoványból, és ijesztgették az eltévedt utasokat. Visszamentem a díványhoz.

A babonás félelem már megérintett, de még nem lett rajtam úrrá. Ereimben még melegen lüktetett a vér, a lázadó rabszolga még nem csitult el bennem. Még egy gyors visszapillantást kellett vetnem az előzményekre, mielőtt a vigasztalan jelennek megadtam magam.

John Reed erőszakos zsarnoksága, testvéreinek gőgös közönye, anyjuk ellenszenve, a cselédek részrehajló elfogultsága úgy kavargott feldúlt bensőmben, mint egy iszapos kút piszkos vize. Miért kell nekem mindig szenvednem, mindig remegnem, miért vádolnak, miért ítélnek el engem folyton, folyton? Miért nem tudok én soha senkinek a kedvére tenni? Miért sikertelen minden próbálkozásom, ha valakinek a kegyeibe igyekszem férkőzni? A makacs és önző Elizát mindenki tiszteli. Georgiana szeszélyes, undok, dölyfös és finnyás, mégis mindenki dédelgeti. Rózsás arcában, aranyos fürtjeiben gyönyörködnek az emberek, és a szépség, úgy látszik, kárpótolja őket Georgiana minden hibájáért. Johnt soha nem utasítják rendre, még kevésbé büntetik meg. Pedig John kitekeri a galambok nyakát, agyontapossa a kiscsibéket, ráuszítja a kutyákat a birkákra, leszedi a melegházi szőlő fürtjeit, a virágházban letöri a legritkább dísznövények bimbóit. Ráadásul anyját „öregasszony”-nak szólítja, olykor csúfolja is sötét bőréért, amely pedig éppen olyan, mint az övé. Udvariatlanul elengedi a füle mellett anyja kívánságait, akárhányszor elszaggatja vagy más módon tönkreteszi Mrs. Reed selyem­ruháját, és mégis ő „az én drága egyetlenem”. Én dehogy merek hibát elkövetni, buzgón teljesítem minden kötelességemet, mégis: éjjel-nappal azt kell hallanom, hogy pajkos vagyok és haszontalan, dacos és kétszínű.

Fejem még mindig fájt és vérzett. Johnt senki sem rótta meg, amiért ok nélkül megütött; és mert szembeszálltam vele, mert védekezni mertem, engem persze megszégyenítettek.

- Micsoda igazságtalanság! - mondta az eszem, amelyet a gyötrelmes élmények, ha csak átmenetileg is, koromat meghaladó tisztánlátásra riasztottak, az ugyancsak felajzott elszántság pedig azt sugallta, hogy próbáljak valamiképpen kiszabadulni az elviselhetetlen zsarnokság alól - például megszökni, ha lehet, vagy nem enni, nem inni, s akkor legalább meghalok.

Milyen feldúlt volt a lelkem ezen a szörnyű délutánon! Agyamban kusza gondolatok kerge­tőztek, szívem lázadozott. És micsoda sötétségben, micsoda vak tudatlanságban kellett ezt a harcot megharcolnom! Képtelen voltam felelni a szüntelenül feltolakodó belső kérdésre: miért? Miért kell ilyen rettenetesen szenvednem? Ma már - nem akarom megmondani, hány esztendő távolságából - tisztán látom, hogy miért.

Jelenlétem megzavarta Gateshead Hall összhangját, kiríttam a többiek közül. Nem volt bennem egy vonás sem, amely a Mrs. Reeddel, a gyermekeivel vagy kiváltságos szolgáival való együttélést elviselhetővé tehette volna. Ha ők nem szerettek engem, hát én éppen olyan kevéssé szerettem őket. Nem lehetett azt kívánni tőlük, hogy ragaszkodjanak valakihez, aki egyikükkel sem rokonszenvez. Másféle voltam, mint ők, vérmérsékletem, képességeim, hajlamaim merőben különböztek az övéktől. Hasznavehetetlen senki voltam, képtelen arra, hogy érdekeiket szolgáljam, vagy szórakoztassam őket; ellenszenves valaki, aki szinte örült, ha az ő bánásmódjukon felháborodhatott, vagy véleményüket mennél nagyobb megvetéssel sújthatta. Tudom, hogy ha eleven, gondtalan, szép, szilaj, nemtörődöm gyermek lettem volna - akár ugyanolyan alárendelt helyzetben is, amilyenben voltam -, Mrs. Reed szívesebben megtűr, a gyerekek inkább pajtáskodnak velem, és a cselédség sem látja mindenáron a gyerekszoba bűnbakját bennem.

A vörös szobára lassan leereszkedett az alkonyat. Négy óra elmúlt, és a borús délután szürkületbe hajlott. Hallottam, hogy az eső szüntelenül veri a lépcsőház ablakát, s odakint, a bokrok között, süvölt a szél. A hideg valósággal kővé dermesztett, és bátorságom is alább­hagyott. Megalázottságom tudata, az önbizalom hiánya, a kétségbeejtő elhagyatottság mintha még vízzel locsolta volna elszántságomnak amúgy is hunyó parazsát. Mindenki azt mondja, hogy rossz vagyok, s talán igazuk is van, hiszen most is arra gondolok, hogy bosszúból éhen halok. Ez biztosan bűn; és vajon fel vagyok-e készülve a halálra? Vagy talán az a sírbolt, a gatesheadi szentély alatt, olyan csábító menedék? Azt mondják, olyan sírboltba temették Mr. Reedet. Erről Mr. Reed jutott eszembe, és növekvő borzalommal gondoltam rá. Nem ismer­tem, de tudtam, hogy ő volt a rokonom: nagybátyám - anyám bátyja -; azt is tudtam, hogy mint anyátlan-apátlan gyermeket házába fogadott, és halálos ágyán megígértette a feleségével, hogy fölnevel, és úgy fog bánni velem, mint édesgyermekeivel. Mrs. Reed valószínűleg azt hiszi, hogy megtartotta ígéretét, és ami azt illeti, meg is tartotta, már amennyire a természete engedte. Hogyan is szerethetne egy betolakodót, aki nem az ő családjából származik, és férjének halála óta semmiféle kapcsolat nem fűzi hozzá? Rendkívül terhes lehet, hogy egy ne­he­zen kicsikart ígéret arra kényszeríti: anyja helyett anyja legyen egy idegen gyermeknek, akit nem tud szeretni, és hogy egy ellenséges idegent állandóan ott kell látnia családja körében.

Különös dolog jutott eszembe. Nem kételkedtem - sohasem kételkedtem benne -, hogy Mr. Reed, ha élne, jól bánna velem. Most, ahogy ott ültem, és a fehér ágyat bámultam, meg az árnyékba borult falakat - olykor egy-egy megbűvölt pillantást vetettem a homályosan csillogó tükörre is -, emlékezetembe tódult mindaz, amit halott emberekről hallottam, halottakról, akik nem nyughatnak sírjukban békén, mert utolsó kívánságaikat az élők nem teljesítették, s ezek a halottak feljárnak a földre, hogy megbüntessék az esküszegőket, és megbosszulják az elnyo­mottakat. Arra gondoltam, talán Mr. Reed szelleme sem pihenhet békén, mert tudja, hogy húgának árvájával rosszul bánnak itt a földön, és ezért elhagyja nyugvóhelyét - akár a temp­lom kriptájában, akár az elköltözöttek ismeretlen világában van ez a nyugvóhely -, s meg­jelenik előttem ebben a szobában. Letöröltem könnyeimet, és elfojtottam a zokogást, nehogy szenvedélyes bánatom előcsaljon egy síron túli vigasztaló hangot, vagy hogy a homályból egy megdicsőült arc hajoljon furcsa szánalommal fölém. Ez az elméletben vigasztaló elképzelés, ha megvalósul, borzalommal töltött volna el. Minden erőmmel védekezni akartam ellene, erős akartam lenni. Szemembe hulló hajamat hátrasimítottam, fölemeltem a fejemet, és megpró­báltam bátran körülnézni a sötét szobában. E pillanatban úgy tetszett, hogy valami fény villan meg a falon. Talán egy holdsugár hatolt be a redőny hasadékán? - kérdeztem magamtól. De nem, a holdfény mozdulatlan, ez a fény pedig mozgott; miközben rámeredtem, felcsúszott a mennyezetre, és fejem fölött lebegett. Most utólag már könnyű elképzelni, hogy valaki kézilámpással ment keresztül a pázsiton, de akkor, amilyen izgatott lelkiállapotban voltam, és amennyire fölkészültem a várható borzalmakra, azt hittem, a cikázó fény valamely túlvilági jelenés előhírnöke. Szívem vadul dobogott, fejem égett, szárnysuhogást véltem hallani. Úgy tetszett, valami közeledik felém, azt hittem, megfulladok, levegő után kapkodtam. Bátor­sá­gomnak vége szakadt: az ajtóhoz rohantam, és kétségbeesett erőfeszítéssel ráztam a kilincset. Szaladó lépések közeledtek a folyosón, a kulcs megfordult a zárban. Bessie és Abbot lépett be a szobába.

- Rosszul van, Eyre kisasszony? - kérdezte Bessie.

- Micsoda pokoli lármát csapott! Még a csontjaim is beleremegtek! - kiáltott föl Abbot.

- Vigyenek ki innen! Vigyenek a gyerekszobába! - könyörögtem.

- Miért? Megütötte magát? Látott valamit? - Ezt megint Bessie kérdezte.

- Világosságot láttam, és azt hittem, kísértet.

Bessie kezébe kapaszkodtam, és Bessie nem húzta el a kezét.

- Csak azért sikított, hogy ránk ijesszen - jelentette ki megvetően Abbot. - És hogy sikított! Ha fájna valamije, az ember megértené, de csak azért rendezte ezt a komédiát, hogy idecsaljon minket. Tudom, milyen agyafúrt.

- Mi történik itt? - kérdezte egy másik, fölényes hang. Mrs. Reed jött végig a folyosón. Főkötője lebegett, ruhája vészjóslóan suhogott. - Abbot és Bessie, úgy tudom, megparan­csol­tam, hogy Jane Eyre a vörös szobában marad, amíg én érte nem jövök.

- Jane kisasszony olyan hangosan sikoltozott, asszonyom - védekezett Bessie.

- Eressze el a kezét. - Mrs. Reed csak ennyit felelt. - Ereszd el Bessie kezét, gyermek. Biztosítlak, ha így viselkedel, még kevésbé szabadulsz. Gyűlölöm a ravaszságot, különösen gyermekekben. Csak azért is megmutatom, hogy fortéllyal semmire sem mégy. Most bün­te­tésül még egy órát itt maradsz, és csak akkor engedlek ki, ha szót fogadsz, és csendben leszel.

- Ó, néni, kérem, irgalmazzon! Bocsásson meg! Ezt nem bírom, tessék valami más büntetést kitalálni. Meghalok, ha...

- Hallgass! Utálom ezt az erőszakoskodást... - Mrs. Reed kétségtelenül el is hitte ezt. Az ő szemében én koraérett színésznő voltam. Gonosz szenvedélyek, aljasságok, veszedelmes kétszínűségek megtestesülését látta bennem.

Bessie és Abbot elment, Mrs. Reedet pedig annyira felbőszítette az én most már őrjöngő félelmem és görcsös zokogásom, hogy belökött a szobába, és szó nélkül rám zárta az ajtót. Hallottam, amint elsuhogott, és azt hiszem, alighogy távozott, idegrohamot kaptam. Elvesz­tettem az eszméletemet.

HARMADIK FEJEZET

Amikor magamhoz tértem, úgy éreztem, mintha irtózatos lidércnyomásból ébredezném. Félelmetes, vörösen izzó fényt láttam magam előtt, s a vörös fényt vastag fekete rudak keresztezték. Hangokat is hallottam, de olyanformán, mintha a beszédet a szél vagy a víz zúgása elfojtaná: érzékeimet eltompította az izgatottság, bizonytalanság és határtalan rémület. Aztán ráeszméltem, hogy valaki fölemel, és párnákkal körültámogatva felültet, de olyan gyöngéd kézzel nyúl hozzám, ahogyan még soha senki. A fejem egy vánkoson vagy valakinek a karján pihent, és ez jólesett.

Még öt perc, s a kábultság köde feloszlott. Már tudtam, hogy az ágyamban fekszem, és hogy az a vörösen izzó fény a gyermekszoba kandallója. Éjszaka van, az asztalon gyertya ég, Bessie ott áll az ágyam mellett, kezében mosdótállal, az ágy fejénél pedig egy úr ül, és fölém hajol.

Kimondhatatlan megkönnyebbülés fogott el. A tudat, hogy egy idegen van a szobában, olyan valaki, aki nem tartozik Gatesheadhez és Mrs. Reedhez, megnyugtatott. Biztonságban éreztem magam. Elfordultam Bessie-től (bár az ő jelenléte sokkal kevésbé volt kellemetlen, mint például Abbot jelenléte lett volna), és az idegen úr arcát fürkésztem. Ráismertem: Mr. Lloyd volt, a gyógyszerész. Olykor, ha a cselédek megbetegedtek, őt hívatta el Mrs. Reed. Ha neki magának vagy a gyerekeknek volt valami baja, természetesen orvost hívott.

- Nos, ki vagyok én? - kérdezte Mr. Lloyd.

Megmondtam a nevét, és odanyújtottam a kezemet. Mosolyogva fogta meg, és így szólt:

- Mindjárt jobban leszünk.

Lefektetett, és lelkére kötötte Bessie-nek, hogy nagyon vigyázzon rám, éjszaka ne zavarjanak. Még néhány utasítást adott, megígérte, hogy másnap újra eljön, és legnagyobb bánatomra elment. Amíg ott ült az ágyam mellett, úgy éreztem, hogy minden rossztól megoltalmaz. De mihelyt az ajtó becsukódott mögötte, sötétség borult a szobára, és megint mérhetetlen szomo­rúság nehezedett a szívemre.

- Nem szeretne aludni, kisasszonyka? - kérdezte egészen lágy hangon Bessie.

Alig mertem felelni, mert attól féltem, a következő percben megint goromba lesz.

- Megpróbálom.

- Nem kíván inni valamit? Vagy nem tudna enni egy falatot?

- Köszönöm, Bessie, nem kérek semmit.

- Akkor talán én is lefekszem, mert éjfél elmúlt. De ha kell valami, csak szóljon.

Ez a csodálatos gyöngédség felbátorított egy kérdésre.

- Mi bajom van, Bessie? Beteg vagyok?

- Azt hiszem, rosszul lett a sok sírástól a vörös szobában. De ne féljen, nemsokára jobban lesz.

Bessie átment a szomszédos cselédszobába. Áthallatszott a hangja:

- Jöjjön be aludni a gyerekszobába, Sarah. A világ minden kincséért sem mernék ma egyedül maradni azzal a szegény kislánnyal. Mit csinálok, ha meg talál halni? Az a roham olyan furcsa volt, szeretném tudni, látott-e valamit, ami megrémítette. Az úrnő ma igazán túlságosan szigorú volt.

Sarah-val együtt jött vissza; mind a ketten lefeküdtek, de elalvás előtt még egy fél órát sugdolóztak. Egy-egy szót elkaptam a beszélgetésükből, s nem volt nehéz kitalálnom, miről folyik a szó.

- Egy fehér leples alak suhant el előtte... A nyomában egy nagy fekete kutya... Három erős kopogtatás az ajtón... Valami fény a temetőudvarban, éppen az úr sírja fölött... - és így tovább.

Végre elaludtak. A tűz sem parázslott már a kandallóban, a gyertya lángja kilobbant. Én át­virrasztottam ezt a rémekkel teli hosszú éjszakát. Szememet, fülemet, agyamat megfeszített éberségre kényszerítette az irtózatos félelem. Csak gyermekek tudnak ennyire félni.

A vörös szobában lejátszódott esemény nem okozott súlyos vagy hosszadalmas betegséget, de idegeim a mai napig sem heverték ki azt a délutánt. Igen, Mrs. Reed, sok lelki gyötrelmet köszönhetek önnek. De úgy illik, hogy megbocsássak, mert nem tudta, mit cselekszik: mialatt a szívemet tépte, azt képzelte, hogy rossz hajlamaimat irtja ki gyökerestül.

Másnap délben már felöltözve és kendőkbe bugyolálva ültem a gyermekszoba kandallója mellett. Testileg gyöngének és elesettnek éreztem magam; de mi volt az lelki nyomorú­ságomhoz képest? Néma könnyeim szakadatlanul peregtek; amint egy sós csöppet letörültem arcomról, nyomban ott volt a másik. Pedig tulajdonképpen boldog lehettem volna, mert Reedék közül senki sem volt otthon, az egész család kikocsizott. Abbot a másik szobában varrogatott, és Bessie - miközben ki-be járkált, játékokat rakott el, és fiókokat rendezgetett - hébe-hóba egy-egy váratlanul kedves szót szólt hozzám. Nekem, akit máskor állandóan szidtak és nyúztak, ez a helyzet valósággal békés paradicsomnak tűnhetett volna, de meg­gyötört idegeim még nem tudtak megnyugodni, és az örömnek még nem tudtam örülni.

Bessie lement a konyhába, és egy darab süteményt hozott föl nekem, mégpedig egy szép, színes porcelán tányéron. A tányér festett mintája paradicsommadarat ábrázolt; a madár indákból és rózsabimbókból font koszorú közepén fészkelt. Máskor nem győztem bámulni a gyönyörű mintát, és gyakran kértem, hadd vehessem a kezembe, hogy közelebbről meg­csodálhassam. De még idáig mindig méltatlannak ítéltek erre a kiváltságos élvezetre. Az értékes kistányért most a térdemre helyezték, és barátságosan felszólítottak, hogy egyem meg a finom süteményt. Hiába! Legtöbbször úgy van az életben, hogy ami után sokáig, sóvárogva vágyakozunk, későn kapjuk meg. Most is így volt. A süteményt nem tudtam megenni, és úgy láttam, a madár tollazata, a virágok színe valahogy megfakult. Félretoltam a tányért a süteménnyel együtt.

Bessie megkérdezte, ne hozzon-e egy könyvet. Ez a szó: könyv, egy pillanatra felélénkített, és arra kértem Bessie-t, hozza föl a könyvtárból a Gulliver utazásai-t. Ezt a könyvet már többször elolvastam, és mindig nagy örömem telt benne. Azt hittem, tényeket mond el, és jobban érdekelt, mint a tündérmesék. Mert a manókat hasztalan kerestem a gyűszűvirág levelei és harangocskái alatt, a gombák és az ódon falakon kúszó borostyánlevelek között; beletörődtem a szomorú valóságba, hogy a manók kivándoroltak Angliából, valami vadabb vidékre, ahol az erdők még bozótosak és sűrűek, és ahol a föld ritkábban lakott, mint nálunk. Liliputot és Brobdingnagot viszont valódi országoknak képzeltem, és nem kételkedtem benne, hogy majd egy szép napon hosszú útra indulok, és tulajdon szememmel fogom látni az apró mezőket, házakat, fákat, a pici emberkéket, Liliput kicsi teheneit, birkáit, madarait - akárcsak az óriások birodalmának erdőmagasságú gabonaföldjeit, hatalmas szelindekjeit, macska­szörnye­tegeit, toronymagasra nőtt férfiait és asszonyait.

Mégis, ahogy most ezt a dédelgetett könyvet kezembe kaptam, ahogy lapozgattam, és cso­dálatos képeiben azt a varázslatot kerestem, amelyet idáig mindig megtaláltam benne - most sivár volt az egész és hátborzongató. Az óriások lidérces szörnyek, a törpék gonosz és félelmetes manók, Gulliver rémséges és veszedelmes tájakon kóborló, magányos vándor. Becsuktam a könyvet, nem mertem tovább olvasni, odatettem az asztalra, a sütemény mellé.

Bessie rendbe tette a szobát, letörölgette a port, és miután kezet mosott, kihúzott egy kicsi fiókot. Ez a fiók tele volt csodálatos selyem- és bársonyrongyokkal. Bessie főkötőt varrt Georgiana babájának, és közben énekelt. Azt énekelte, hogy:

A kóborlás idején,
Be rég volt, be rég...

Sokszor hallottam tőle ezt a dalt, és mindig nagyon szerettem. Bessie-nek kellemes hangja volt, legalábbis az én véleményem szerint. De most, bár hangja szépen zengett, a dallam végtelenül szomorú volt. Olykor, amikor nagyon belemerült a munkájába, halkan, vontatottan dúdolta a refrént: „Be rég volt, be rég...” Úgy hatott rám, mint valami halottas ének legszomo­rúbb taktusa. Azután egy másik dalba fogott, az volt csak igazán keserves.

Lábam erőtlen, a tagjaim égnek,
Hosszú az út, feketék a hegyek,
Holdtalan éj komorúl a szegénynek:
Ballag az úton az árva gyerek.

Oly sok a láp és annyi a kőszirt,
Messzire űztek a kőszívűek.
Lépteimet csak az angyalok őrzik,
Merre bolyong a kis árva gyerek.

Lágy a magasban az éji fuvallat,
Messzi a csillagok oly szelídek,
Irgalom Istene őriz, elaltat,
Benne remél a kis árva gyerek.

Híd leszakadhat, a láp csalogathat,
Csalfa lidérce mocsárba vezet,
Ámde Atyám kebelén lenyugodhat
Majd a szegény, kicsi, árva gyerek.

Ez ad erőt, ez ösztönöz engem,
Nincs, aki adna nekem födelet;
Égi hazámban a béke terem fenn:
Isten a társam, árva gyerek.

- No, ne sírjon, Jane kisasszony - mondta, mikor befejezte a dalt. Akárcsak a tűznek mondta volna, hogy ne égjen. De hát honnan is tudhatná, hogy én milyen iszonyatosan elkeseredett vagyok?

A délelőtt folyamán ismét megjelent Mr. Lloyd.

- Micsoda, már fenn vagyunk? - kérdezte, amikor belépett. - Nos, dadus, hogy van a kislány?

Bessie azt felelte, hogy nagyon jól vagyok.

- Ha jól van, akkor vidámabb arcot kellene vágnia. Jöjjön ide, Jane kisasszony. Ugye, Jane-nek hívják?

- Igenis, uram, Jane Eyre a nevem.

- De maga sírt, Jane Eyre. Megmondaná nekem, hogy miért sírt? Fáj valami?

- Nem fáj semmi, uram.

- Ó, biztosan azért sírt, mert nem kocsizhatott ki asszonyommal - vágott közbe Bessie.

- Azt nem hiszem. Nem olyan kisbaba már, hogy ilyen semmiségért sírjon.

Én magam is így gondoltam, s mert önérzetemet sértette a hamis vád, már kész is voltam a felelettel:

- Ilyesmiért soha életemben nem sírtam. Gyűlölök kocsikázni. Azért sírok, mert el vagyok keseredve.

- Ugyan már, kisasszonyka - mondta Bessie.

A derék gyógyszerész kissé zavartnak látszott. Én ott álltam előtte, ő rám szögezte tekintetét. Apró, szürke szeme nem sok értelmet árult el, ma már azonban azt kell hinnem, kevés dolog kerülte el a figyelmét. Kemény vonású arca jóindulatról tanúskodott. Egy ideig elgondolkozva nézett rám, aztán megkérdezte:

- Mitől lett rosszul tegnap?

- Elesett - szólt Bessie, mielőtt felelhettem volna.

- Elesett! Hogy lehet az? Egy ilyen nagy kislány már megtanulhatott volna rendesen járni. Hiszen legalább nyolc-kilenc éves!

- Fellöktek. - A sértett büszkeség ezt a magyarázatot ugrasztotta ki belőlem. - De nem attól lettem rosszul - tettem hozzá, mialatt Mr. Lloyd egy csipetnyi tubákot szippantott.

Mikor a tubákosszelencét visszatette mellényzsebébe, megkondult a cselédséget ebédre hívó kolomp. Mr. Lloyd ismerte a házi szokásokat.

- Ez magának szól, dadus - mondta -, menjen csak nyugodtan, én majd addig megleckéztetem Jane kisasszonyt.

Bessie szívesebben ott maradt volna, de mennie kellett, mert Gateshead Hallban az étkezéseknél mindenkitől szigorúan megkövetelték a pontosságot.

- Hát, ha nem az eleséstől lett rosszul, akkor mitől? - folytatta a vallatást Mr. Lloyd, miután Bessie lement.

- Bezártak késő estig egy sötét szobába, ahol kísértet jár.

Mr. Lloyd mosolygott ugyan, de homlokát is összeráncolta.

- Kísértet! Hát mégiscsak kisbaba! Fél a kísértetektől?

- Mr. Reed kísértetétől nagyon félek. Ő ott halt meg, és ott is ravatalozták fel abban a szo­bá­ban. Abba a szobába éjszaka senki be nem menne, Bessie se, más se, ha nem muszáj. Kegyet­lenség volt, hogy engem bezártak oda egyedül, sötétben, gyertya nélkül - olyan kegyetlenség volt, hogy soha el nem felejtem.

- Csacsiság! Ettől keseredett el olyan nagyon? Most is fél? Nappal is?

- Nappal nem félek, de nemsokára megint éjszaka lesz... és különben is... szerencsétlen vagyok... nagyon szerencsétlen, más mindenféle miatt is.

- Mi az a más mindenféle? Nem mondaná el nekem?

Ó, hogy szerettem volna nyíltan felelni erre a kérdésre! Hogy szerettem volna mindent elmondani! De olyan nehéz volt a választ megfogalmazni. A gyermek érez, de érzéseit nem tudja elemezni; és ha gondolatban talán elemzi is érzéseit, az eredményt nem tudja szavakba foglalni. Milyen jó lenne könnyíteni szívemen, és megosztani bánatomat valakivel! Nem, nem szalaszthatom el ezt az első és egyetlen alkalmat! Egy darabig zavartan hallgattam, aztán, ha nem is bőbeszédűen, de őszintén nekivágtam a feleletnek:

- Először is se apám, se anyám, se testvérem nincsen.

- De van egy jó nagynénje, és vannak unokatestvérei.

Megint hallgattam egy darabig, aztán félszegen folytattam:

- John Reed fellökött, és nagynéném bezárt a vörös szobába.

Mr. Lloyd megint elővette tubákosszelencéjét.

- De hát Gateshead Hall olyan gyönyörű - mondta. - Nem örül annak, hogy ilyen előkelő helyen élhet?

- Nem az én házam, uram. Abbot azt mondja, még egy cselédnek is több joga van ahhoz, hogy itt éljen, mint nekem.

- Badar beszéd! Csak nem kívánkozik máshová innen? Ostobaság lenne!

- Bár lenne hová mennem, de nincs! Soha nem szabadulhatok Gatesheadből, amíg fel nem növök.

- Ki tudja, hátha mégis? Mrs. Reeden kívül nincsenek rokonai?

- Úgy tudom, nincsenek, uram.

- Édesapjának sem voltak rokonai?

- Nem tudom. Egyszer megkérdeztem Reed nénit, és ő azt mondta, lehet, hogy vannak Eyre nevű, alacsony sorban élő, szegény rokonaim, de ő nem tud róluk semmit.

- És ha mégis volnának rokonai, szeretne hozzájuk menni?

Eltűnődtem. A felnőttek irtóznak a szegénységtől, s a gyermekek talán még jobban. A gyer­me­keknek nemigen lehet fogalmuk a szorgalmas, munkás, tisztes szegénységről. A gyermek, ha ezt a szót hallja: „szegénység”, mindjárt rongyos ruhára gondol, éhezésre, fagyos szobára, durva modorra, bűnre. A szegénység az én szememben egyet jelentett az alacsonyrendűséggel.

- Nem - mondtam -, nem szeretnék szegény emberek között élni.

- Még akkor sem, ha kedvesek lennének magához?

Megráztam a fejemet. El sem tudtam képzelni, hogy szegény emberek kedvesek is lehetnek. Meg aztán: úgy beszélni, úgy viselkedni, mint ők, műveletlennek maradni, mint azok a sze­gény asszonyok, akiket láttam olykor, amint gyermeküket dajkálták, vagy a szennyest mosták a gatesheadi parasztházak ajtajában! Nem, nem vagyok hős, ezen az áron nem kell a szabad­ság.

- De hát igazán olyan nagyon szegények a rokonai? Munkásemberek?

- Nem tudom, mondom. Reed néni azt mondja, ha egyáltalán vannak rokonaim, biztosan koldusok. Én nem akarok koldulni.

- És iskolába szeretne járni?

Megint elgondolkoztam. Jóformán azt sem tudtam, mi az, hogy iskola. Bessie néha beszélt az iskoláról; azt mondta, hogy ott fiatal hölgyek ülnek a padokban, hátegyenesítő deszkával, mereven, és hogy nagyon illedelmesen és finoman kell viselkedniük. John Reed gyűlölte az iskoláját, és szidta a tanítóját, de John Reed véleményére én úgysem adtam semmit. És ha az, amit Bessie az iskolai fegyelemről beszélt, kissé riasztó volt is - mielőtt Gatesheadbe jött, Bessie egy olyan családnál szolgált, ahol fiatal lányok voltak, azoktól tudta, amit tudott -, a növendékek annyi mindent tanulnak, hogy az iskola mégsem lehet olyan borzasztó hely. Bessie dicsekedve mesélte, hogy a fiatal hölgyek milyen gyönyörű tájképeket és virágcsend­éle­teket festettek, megtanultak zongorázni és énekelni, erszényeket csomóztak, francia könyvekből fordítottak. Mindezt irigyen hallgattam. Azonkívül az iskola gyökeres változást jelentene: hosszú utazást, szabadulást Gatesheadből, egy új élet kezdetét.

- Igen. Nagyon szeretnék iskolába járni.

Tűnődéseimből ezt a hallható következtetést vontam le.

- Nahát akkor! Ki tudja, hogyan fordulnak a dolgok? - mondta Mr. Lloyd, amikor felállt. - A gyermeknek levegő- és környezetváltozásra van szüksége - tette hozzá, mintha magában beszélne. - Idegei rossz állapotban vannak.

Bessie visszatért, és abban a pillanatban megcsikordultak a hintó kerekei a kavicsos felhajtón.

- Az úrnő érkezett haza? - fordult Bessie-hez Mr. Lloyd. - Szeretnék beszélni vele, mielőtt elmegyek.

Bessie áttessékelte a patikust a reggelizőszobába. Abból, ami ez után a beszélgetés után történt, arra következtetek, hogy a gyógyszerész valóban szóba hozta az iskolát, és megkoc­káztatta az indítványt, hogy Mrs. Reed küldjön intézetbe. Mrs. Reed kétségtelenül kapva kapott az indítványon. Később ugyanis véletlenül kihallgattam egy beszélgetést. Egy este Abbot és Bessie a gyerekszobában varrogatott. Azt hitték, alszom.

- Az úrnő - hallottam Abbot hangját - nagyon örül, hogy megszabadulhat egy ilyen neveletlen gyermektől, aki mindenkinek csak terhére van, és mindig mintha lesben állna, és valami gonoszságon törné a fejét.

Abbot, azt hiszem, afféle kiskorú Guy Fawkesnak[3] tartott engem.

Életemben először hallottam azt is - Abbot mesélte Bessie-nek -, hogy apám szegény lelkész volt. Ezt a házasságot mindenki rangon alulinak tartotta és ellenezte, de anyám nem hallgatott senkire. Reed nagyapát annyira felháborította anyám engedetlensége, hogy kitagadta, és egyetlen shillinget sem adott neki. Egyévi házasság után apám tífuszban megbetegedett. Abban a nagy gyárvárosban, ahol a parókiája volt, tífuszjárvány ütött ki, és apám a szegény betegeket látogatva kapta meg a bajt, anyám meg apámtól, és egy hónap alatt mind a ketten meghaltak.

Bessie sóhajtozva hallgatta a történetet, és a végén így szólt:

- Szegény Jane kisasszonyt is lehet ám sajnálni, Abbot.

- Igen - felelte Abbot. - Ha kedves, szép gyermek lenne, sajnálni lehetne árvaságáért. De egy ilyen kis varangyos béka nem érdemel szánalmat.

- Ebben van valami - hagyta rá Bessie. - Egy olyan gyönyörű teremtést, mint Georgiana kisasszony, hasonló helyzetben mindenesetre jobban sajnálna az ember.

- Igen, én is rajongok Georgiana kisasszonyért - lelkesedett Abbot. - Ennivaló azokkal a hosszú, bodros fürtjeivel és a kék szemével. És az a csodálatos arcszíne! Mintha festve volna! De jó lenne vacsorára egy kis sajtos pirítós kenyér, Bessie!

- Azt bizony én is megenném. Pirított hagymával. Gyerünk vacsorázni.

Lementek.

NEGYEDIK FEJEZET

A Mr. Lloyddal folytatott beszélgetésből meg abból, amit Abbot és Bessie idézett szavaiból meg­­tudtam, reményt merítettem, és most már magam is igyekeztem meggyógyulni. Úgy látszott, a változás nincs messze. Sóvárogva, de türelmesen vártam. A változás azonban késett; napok és hetek múltak. Már egészséges voltam, de egyetlen utalás sem történt arra, amin állandóan rágódtam. Mrs. Reed időnként szigorú tekintettel kémlelt, de ritkán szólt hozzám. Betegségem óta még élesebb határvonalat vont közém és gyermekei közé. Egy kis fülkében egyedül aludtam, egyedül kellett étkeznem, és az egész napot a gyermekszobában kellett töltenem, míg unokatestvéreim a nappaliban tanyáztak. Arról, hogy iskolába akarnak küldeni, egyetlen szó sem esett, mégis ösztönösen éreztem, hogy Mrs. Reed nem sokáig fog megtűrni a fedele alatt. Tekintete, ha rám nézett, mélyen gyökerező és legyőzhetetlen ellenszenvet árult el.

Eliza és Georgiana, nyilván az anyai parancsnak engedelmeskedvén, olyan keveset beszélt velem, amilyen keveset csak lehetett. John, valahányszor találkoztunk, kiöltötte rám a nyelvét, és egyszer meg akart verni, de én rögtön harciasan szembefordultam vele. Ugyanaz az elszánt gyűlölet és tajtékzó düh fűtött, amely gonosz ösztöneimet a múltkor felébresztette. Erre jobbnak látta elállni a verekedéstől. Szitkozódva otthagyott, és esküdözött, hogy betörtem az orrát. Igaz, hogy olyan kemény ütést mértem ábrázatának erre a kiugró részére, amilyet csak bírtam. Látván, hogy öklöm vagy ádáz tekintetem megrémítette, nagyon szerettem volna előnyös helyzetemet kihasználni és tovább üldözni őt, de már anyjához menekült. Hallottam, hogy dadog valamit - „ez az utálatos Jane Eyre úgy rontott nekem, mint egy vadmacska” -, de anyja meglehetősen nyersen közbevágott:

- Ne beszélj róla, John. Megmondtam, hogy térj ki az útjából, az a haszontalan nem érdemli meg, hogy tudomást vegyünk róla. Nem kívánom, hogy akár te, akár a lányok szóba álljatok vele.

Áthajoltam a lépcső korlátján, s mielőtt meggondoltam volna, mit mondok, lekiáltottam:

- Nem is érdemlik meg, hogy szóba álljak velük!

Mrs. Reed meglehetősen termetes asszony volt, de ezt a meglepő és vakmerő kijelentést hallván, szinte fölrepült a lépcsőn, s mint a forgószél, besodort a gyermekszobába, lenyomott az ágyra, és dörgő hangon megtiltotta, hogy a nap folyamán elmozduljak onnan, és hogy egyetlen hangot is ejtsek.

- Mit szólna ehhez Reed bácsi, ha élne? - szaladt ki önkéntelenül a számon. Azt mondom, önkéntelenül, mert úgy tetszett, mintha a nyelvem akaratom ellenére formálta volna meg ezeket a szavakat; mintha valaki más beszélt volna belőlem, valaki, akinek nem tudtam paran­csolni.

- Micsoda? - nyögte Mrs. Reed elakadó lélegzettel. Máskor oly hideg, fegyelmezett tekintetét most elfátyolozta a félelem. Elengedte a karomat, és úgy nézett rám, mint aki valóban nem tudja, gyermek néz-e vele szembe vagy valami ördög. Most már, hogy benne voltam, nem tudtam abbahagyni:

- Reed bácsi a mennyországban van, igenis, és onnan lát mindent, amit maga csinál és gondol! Igen, és papa meg mama is lát mindent; tudják, hogy egész napra bezár, és hogy szeretné, ha meghalnék!

Mrs. Reed csakhamar magához tért. Alaposan megrázott, jobbról-balról arcul csapott, aztán szó nélkül kiment. Amit ő nem mondott el, bezzeg elmondta Bessie; egy óra hosszat prédikált, és kétséget kizáróan bebizonyította, hogy nálam gonoszabb, elvetemültebb gyermek a földkerekségen nincsen. Félig el is hittem neki. Magam is úgy éreztem, hogy gonosz indulat dúl bennem.

Elmúlt november, december és januárnak is a fele. Karácsonyt és újév napját a szokásos ünnepi vidámsággal ülték meg Gatesheadben. Ajándékot osztogattak, ebédeket és estélyeket adtak. Engem, természetesen, mindenféle szórakozásból kizártak. Az én részem a vigalomból mindössze annyi volt, hogy naponta végignéztem Eliza és Georgiana öltözködését. Muszlin­felhőbe burkolták őket, vörös selyemszalagot kötöttek a derekukra, hajukat művészi gyűrűkbe bodorították. Utánuk néztem, amint leereszkedtek a lépcsőn, aztán egy darabig hallgattam a zongora és a hárfa hangját - a szalonból felszűrődött a zene -, a komornyik és az inas jövését-menését, a kristály és porcelán csörrenését, ahogy a frissítőket körülkínálták; még a beszél­getés zümmögése is fölhallatszott, ha a szalonajtók nyíltak-csukódtak. Mikor ebbe a szóra­ko­zásba beleuntam, visszavonultam a lépcsőkorláttól az elhagyatott és csöndes gyermekszobába. Kicsit szomorú voltam, de korántsem elkeseredett.

Hogy őszinte legyek, a legkevésbé sem vágytam társaságba, mert társaságban engem ritkán vettek észre. Ha Bessie kedves és beszédes, a legnagyobb élvezet lett volna számomra, hogy kettesben tölthetem vele az estéket; sokkal nagyobb élvezet, mint Mrs. Reed félelmetes tekintetének tüzében egy hölgyekkel és urakkal zsúfolt szobában üldögélni. Csakhogy Bessie, mihelyt ifjú úrnőit felöltöztette, rendszerint levonult a konyhába és a házvezetőnő szobájának vidámabb tájékára, és többnyire a gyertyát is magával vitte. Én aztán egyedül gubbasztottam, ölemben a babámmal, amíg a tűz ki nem hunyt. Időnként körülnéztem, hogy meggyőződjem: valóban magam vagyok-e a sötét szobában, nem kísértenek-e szellemek körülöttem. Mikor a tűz már alig pislákolt, hamar levetkőztem, nagy üggyel-bajjal oldottam ki a kötőket, s aztán a hideg és a sötétség elől ágyamba menekültem. Az ágyba mindig magammal vittem a babámat is. Az embernek szeretnie kell valakit, és szeretetre érdemesebb lények hiányában én ezt a kopott „faragott képet” szerettem és dédelgettem, pedig olyan ágrólszakadt volt, mint egy kis madárijesztő. Ma is csodálkozom rajta, hogy mennyire ragaszkodtam ehhez a szegényes játékszerhez. Szinte azt hittem, hogy él és érez. Nem tudtam elaludni addig, amíg a babát bele nem csavartam hálóköntösömbe. S ha a baba melegen betakarva, biztonságosan ott feküdt mellettem, majdnem azt mondhatnám, hogy boldog voltam, és azt gondoltam, a baba is boldog.

Lassan vánszorogtak az órák, mialatt arra vártam, hogy a vendégek elmenjenek, és feszülten figyeltem, nem hallom-e még Bessie közeledő lépéseit. Olykor közben is felszaladt, a gyűszűjét vagy az ollóját kereste, vagy hozott nekem valamit vacsorára - egy kalácskát vagy egy kis túrós süteményt -, ilyenkor ott ült az ágyam szélén, amíg ettem, aztán bedugdosta körülöttem a takarót, sőt két alkalommal meg is csókolt, és azt mondta: - Jó éjszakát, Jane kisasszony.

Ha ilyen kedves volt, úgy éreztem, hogy Bessie a legjobb, a legszebb, a legkedvesebb élőlény az egész világon. Ilyenkor forrón kívántam, bár mindig barátságos és szeretetre méltó lenne, és soha ne lökdösne, ne leckéztetne, ne szidna ok nélkül, mint szokta.

Azt hiszem, Bessie Lee természettől fogva tulajdonképpen derék lány volt. Minden munkáját szépen, rendesen végezte, a meséléshez pedig határozottan tehetsége volt, én legalább erre következtettem abból, hogy esti meséit olyan élvezettel hallgattam. Amennyire emlékszem, csinos is volt, karcsú, fiatal lány, a haja fekete, szeme sötét, vonásai finomak, arcbőre sima. De szeszélyes volt és hirtelen, sokszor igazságtalan. Még így is őt szerettem legjobban Gateshead Hall minden lakója közül.

Január tizenötödike volt, reggel kilenc körül. Bes

Oldal: Jane Eyre
Szórakozz jól! - © 2008 - 2024 - viccmaniaa.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat